Piros zakó

A sportban nincs feltételes mód, most, hogy bemutatkozott itthon a futással kombinált lövészetet vagy a lövészetbe oltott futást (kinek hogy tetszik…) szabályba iktató öttusa, sutba kell vágni a múltat. Az öt- és négynapos versenyeket éppen úgy, mint a tizenkét órába belezsúfolt hagyományos vetélkedést. Az sem érdekes, hogy leginkább a biatlonra (persze, az is már sílövészet…) emlékeztet az új változat, mostantól ez az öttusa – és kész. A versenyzőkre érdemes figyelni, akik az elmúlt ősszel elképzelni sem tudták, hogy a nagy hatalmú nemzetközi szövetség jóváhagyja az új módit, amikor pedig megtudták, hogy mégis, szitkozódtak rendesen – most viszont… Most viszont már az jár a fejükben, hogyan vihetnék a lehető legtöbbre az új feltételekkel sújtva. Nagy dolog ez, ám természetes is, ha valódi sportemberekről van szó, márpedig az öttusázók azok. Azok voltak mindig, s szerintem azok is maradnak, amíg csak létezik a sportág. A jövő ugyanis inkább kérdéses, mint a versenyzők hozzáállása, elszántsága. Aki azt veszi a fejébe, hogy naponta több sportágban igyekszik megmutatni, hogy többre képes az átlagosnál, azt csak átmenetileg lehet kizökkenteni a nyugalmából azzal, hogy a nagy versenyeken piros zakóban virító vezérkarnak néha furcsa ötletei támadnak. Az már jobban izgatja őket, életben marad-e kedvenc „játékuk”, például többet hoz-e a mostani felfordulás a konyhára pénzből, paripából, fegyverből (szó szerint értve mindhármat), fölkapja-e (újra) a hírnév a vetélkedésüket, valóban piacképesebbek lesznek-e a pénzre hajazó sportelitben. Vannak kételyeim. És nem csupán azért, mert a tegnapi próbaverseny leginkább a futball hőskorára emlékeztetett (mindenki a labda körül!), de azért is, mert nincs az a rafinált változtatás, amely önmagában elegendő ahhoz, hogy támogatói szerepért esedezve egymásnak adják a kilincset a milliárdos multik és tévétársaságok. Eddig sem a piros zakó tartotta távol őket.