Nem sikerült valami jól a francia kaland

Szép győzelem lehetett.Szép győzelem lehetett.

Története van. Az első négy meccsünkön még szettet sem nyertem Ovtcharov ellen. Aztán történt valami: tavalyelőtt a Bajnokok Ligájában oda-vissza megvertem, és most is sápadtan állt az asztalhoz, éreztem, feszült, kicsit tart tőlem. Én pedig azt a taktikát választottam, hogy elkerültem a fonákját, amivel szinte verhetetlen, és csak a tenyeresére játszottam. Jól is ment a játék, és megint sikerült legyőznöm.

A következő meccse már nem sikerült olyan jól a portugál Joao Monteiro ellen.

Ő más típusú asztaliteniszező, nagy falsokat üt, lassítja a játékot, ráadásul balkezes, és a balkezesek ellen még nem vagyok az igazi. Jól kezdtem, de aztán szép lassan felőrölt, és nyert. Összességében azonban elégedett vagyok a dohai szerepléssel, a páros is hatalmas élmény volt a horvát Zoran Primoraccal: fantasztikus játékos, olyan megoldásai voltak, amelyek után nekem már csak be kellett ütnöm a ziccereket.

A Pro Tour-verseny előtt viszont kevesebbet hallhattunk önről. Ősszel a francia Levallois-nál légióskodott, de alig játszott. Mi történt?

Ennek több összetevője van. Volt egy sérülésem, amellyel már régóta küzdöttem, már a májusi olimpiai selejtezőt sem tudtam volna befejezni, ha nincs a gyúrónk, Szvitán Kriszti, és az ő kenőcsei. Azután is egyre jobban fájt a vállam, az ősszel már alig tudtam edzeni, csak napi fél-egy órákat, és abban sem volt sok köszönet. Aztán annyira rosszabbodott, hogy egy hónapig nemhogy nem pingpongozhattam, de egyáltalán nem is mozoghattam. Begyulladt ugyanis egy izom a vállamban, az ilyesmi nagyon lassan gyógyul.

Gondolom, a klubjánál nem fogadták kitörő örömmel, hogy szünetet tart.

Hát nem… Kezdetben kedves, barátságos volt velem mindenki, de nem ment igazán a játék odakint, és a vége felé a fájdalmak közepette már csak azért utaztam ki a meccsekre, mert muszáj volt. Aztán amikor elmondtam nekik, hogy most néhány hónapig nem látnak, és talán februárra tudnék ismét visszatérni, már nem voltak annyira barátságosak. Felbontottuk az egy plusz egyéves szerződésemet, most kezdek új csapatot keresni a következő idényre.

Akkor a nyári, igazolás előtti terveiből, az erős bajnokságból, a fejlődésből, a szakmai előrelépésből nem sok minden valósult meg.

Tömören fogalmazva katasztrófa volt az elmúlt fél év. Nem tudom, mi volt az oka, hogy így hozta a sors, de egyszer remélem, kiderül. Ugyanakkor az mindenképp pozitívum, hogy a sérülésem alatt volt időm pszichésen kipihenni az előző egy év erőltetett menetét, sikerült mentálisan feltöltődnöm. És már másképpen tekintek a saját játékomra is.

Nocsak, mit tanult éppen a kényszerszünet alatt?

Figyeltem a nagyok játékát, és rájöttem, hogy a legjobbak, Timo Boll vagy Vlagyimir Szamszonov sokkal finomabban, puhábban pingpongoznak. Velem korábban az volt a baj, hogy minden labdamenetet azonnal meg akartam nyerni, rögtön bevágtam a legnagyobb ütéseket, ami eredményes is volt, ha jó passzban voltam, de ha bal lábbal keltem fel vagy épp melegfront volt, akkor nem sikerültek az ütések, én meg nem tudtam váltani. A legjobbak viszont nem akarnak egyből ászt ütni, szépen felépítik a pontokat, és a legjobb pillanatban váltanak ritmust. Megjegyzem, sokkal élvezetesebb is így a játék.

A keddi, horvátok elleni válogatott meccsen már megcsodálhatjuk új stílusát?

Most csak szurkolóként leszek ott a találkozón, a „fiatalok” kapnak lehetőséget.

Nem hiányoznak a tétre menő csaták ahhoz, hogy formában maradjon?

Van, akinek folyamatosan meccselnie kell, hogy lendületben legyen, de én más típusú játékos vagyok. Szeretek alaposan felkészülni, és aztán egy-egy meccsen kitenni magamért. Kezdem visszanyerni a formámat, ami nem is baj, mert az áprilisi világbajnokság egyre közeledik.