Egyeduralkodók

Ez is megvan. Az egykori salakkirály, Rafael Nadal előbb tavaly nyáron füvön is megszerezte első Grand Slam-elsőségét, majd vasárnap az első kemény pályás trófeáját is begyűjtötte. És ha már ott volt, legnagyobb riválisát, Roger Federert verte meg a döntőben.

Pedig Novak Djokovics fél éve már a legjobbak között érezte magát, Andy Murray meg kikérte magának, hogy vele nem számolnak komoly esélyesként Melbourne-ben. Azt hitték, helyük van Nadal mellett.

Nos, ezek a fiúk már régen otthon pihentek, amikor a világelső egy felejthetetlen elődöntőn (Fernando Verdasco ellen) és egy ugyancsak maratoni finálén túljutva, két nap alatt összesen több mint kilenc és fél órát teniszezve besöpörte pályafutása hatodik Grand Slam-trófeáját – talán ezért küzdött a legtöbbet.

Mindössze 22 éves, és már itt tart. Olyan fiatal, amilyen fiatalon csak a legendás Björn Borg jutott el ugyaneddig.

Vajon hány és hány trófea lehet még neki hátra? Talán nem (vagy nem csak) Federer veszélyes Pete Sampras tizennégyes Grand Slam-csúcsára…

Lehet most azt mondani, hogy Nadalnak csak kijött a lépés, hogy szerencséje is volt, hogy Federer összezuhant a döntő utolsó szettjére. Valójában azonban a spanyol az utóbbi négy Grand Slamből hármat megnyert (Federer US Openje a kakukktojás), ráadásul mindhárom fináléban a svájci zsenit győzte le, aki ellen addig esélye sem volt senkinek.

Sokszor leírtuk már: az egykori futóbolondból, a minden labdát visszakanalazó, de nézhetetlen teniszt játszó kisfiúból valódi bajnok vált, aki már mindent tud a pályán. Jó, talán a szervája és a röptéje lehetne jobb, de azért elég szépen elboldogul a jelenlegi fegyvertárával. A kondíciója tökéletes, a küzdeni akarása megtörhetetlen, és mostanra mintha meg is tanult volna spórolni az energiával. Egy-két éve még úgy tűnt, ha ilyen tempóban folytatja, hamar kiég, a teste nem bírja majd a terhelést. Most azonban makkegészséges.

De Nadal nemcsak ezért kiemelkedő egyéniség, hanem mert alázatot, udvariasságot, sportemberi tartást tanult – részben talán éppen Federertől. Nem döngeti a mellét, és nem adja fel a kezéből kicsúszott meccseket, mint Djokovics, nem panaszkodik a sajtónak, mint Murray, és már nem spanyol halászlegénynek öltözik a pályán, mint korábban – szerény, de önbizalommal teli bajnok vált belőle.

És amíg Federer nem tudja legyőzni egy Grand Slam-döntőben, addig – immár megfellebezhetetlenül – a férfitenisz legnagyobbja is. A svájci nem sokkal követi, de a többieknek nagyon sok behoznivalójuk van – a pályán és azon kívül egyaránt.

Serena Williamsszel úgy van az ember, mint Micimackó a méhekkel: nála „sohase lehessen tudni.” Fel-feltűnik a Grand Slam-versenyeken, esetleg megnyeri őket, aztán megint csak hébe-hóba látogat el a kisebb tornákra, és nem is mindig veszi őket véresen komolyan. Így aztán egy-egy nagy verseny előtt általában meg sem érdemes tippelni, milyen formában van. Csakhogy 2008-ban már negyeddöntős volt Melbourne-ben, döntős Wimbledonban, és megnyerte az US Opent, azaz egyre jobban szerepel – olyannyira, hogy a múlt ősszel néhány hétre már átvette a vezetést a világranglistán. Ám az utóbbi években nem tudta folyamatosan kihozni magából a maximumot, így nem lehetett biztosra venni, hogy az aktuális verseny épp jó passzban találja-e.

Pedig képességei alapján jelenleg nem létezik nála jobb teniszező a női mezőnyben, és amíg Marija Sarapova teljesen fel nem épül vállsérüléséből, egyáltalán hozzá foghatót sem igen találni – legfeljebb nővérét, Venust. A többieknek viszont nagyon össze kell szedniük magukat ellene: bár annyira nem emelkedik ki a mezőnyből, mint arra a Dinara Szafina elleni 6:0, 6:3-as finálé alapján következtetni lehet, elsősorban rajta, az akaratán, az elszántságán múlik, hány Grand Slamet nyer még a már meglévő tíz mellé.

Még alig két éve sem tűnt úgy, hogy tovább halmozza majd a trófeákat, méghozzá éppen az akarat és az elszántság hiánya miatt.

Serena 2002 nyarától egyszer már vezette 57 hétig a világranglistát, egyhuzamban nyert négy Grand Slamet (összesen már hatnál tartott 2003 nyarán), aztán tartott egy kis egészségügyi szünetet. Térdsérülés is hátráltatta, minden egyébbel is foglalkozott a teniszen kívül, a divattól a színészkedésig, így aztán a következő 13 Grand Slamen (a 2005-ös Australian Open-győzelmet nem számítva) csak egyszer jutott a döntőbe, a négy évvel ezelőtti melbourne-i siker után pedig két esztendőn át egy nyomorult negyeddöntőt sem tudott játszani a nagy tornákon. Kilenc év után kicsúszott a legjobb százból a világranglistán, és sokan megkérdőjelezték, vissza akar-e térni valaha egyáltalán.

2007-et a ranglista 95. helyén kezdte, de rögtön megnyerte az Australian Opent, és a másik három Grand Slamen is negyeddöntős volt – visszatért. A játéka és a koncentrációja azonban még nem volt tökéletes, 2008-ra viszont minden helyreállt.

Az idén pedig még jobb is, mint korábban, ráadásul a riválisoknak is megvan a maguk baja. Sarapova sérült, Ana Ivanovics most jutott el odáig, hogy edzőt fogadjon nyár óta tartó zuhanórepülésének orvoslására, Jelena Jankovics, Jelena Gyementyjeva és Dinara Szafina képtelen átlépni a saját árnyékát, Vera Zvonarjova és Szvetlana Kuznyecova pedig szokásuk szerint a mostani Australian Openen is saját magukat verték meg. Venus Williams külön történet főhőse lehetne, elvégre nagyjából ott tart most, ahol húga 2007-ben, csak az a kérdés, ő is felszálló ágban van-e épp. A fiatal tehetségektől (Caroline Wozniackitól Viktorija Azarenkáig) pedig még korai lenne nagy csodát várni. Ha tehát Serena tudja és akarja tartani a formáját (márpedig a szombati győzelem utáni sajtótájékoztatón kijelentette, ez a célja), nehéz elképzelni, hogy bárki megszorítsa.