Ütőt törni tilos!

„Pocsékul focizik. Carlos Moyá például agyonveri.”

„Szereti Pedro Almodóvar filmjeit, ami engem egy kicsit aggaszt – ezek túl sötét filmek, egy fiatalnak inkább vidámnak kellene lennie.”

„Ha valamit a fejébe vesz, nem enged belőle. Szoktunk vitatkozni emiatt, de hát mit tehetnék? Mégse verhetem meg.”

Rafael Nadalról valószínűleg egyetlen ember mondhat ilyeneket nyilvánosan büntetlenül: a férfitenisz világelsőjének nagybátyja és edzője, bizonyos Toni Nadal. A háttérember, akinek a spanyol kiválóság szinte mindent köszönhet. Vagy ahogyan a teniszszakírók szövetségének decemberi díjátadóján – ahol „Toni bácsit” az év emberének választották – fogalmaztak: „A nagybátyjától tanult kitartás, fegyelem, szerénység és bölcsesség nélkül Rafa nem lehetne az az ember és az a sportoló, akivé végül vált.”

Hát igen. Pedig ha az igencsak népes Nadal famíliában egy másik nagybácsi, Miguel Ángel, a Barcelona 62-szeres válogatott hátvédje vette volna kezelésbe a kis Rafát tizenkilenc évvel ezelőtt, talán remek focista vált volna belőle. De másképp alakult. Így aztán Rafael Nadal nem Barcarajongó focistaként, hanem Real Madrid-drukker teniszezőként nőtt fel. Hároméves korában kapta első teniszütőjét, egy évvel később pedig már egy mallorcai salakpályán ütögette vissza bácsikája, a régóta edzőként dolgozó Toni labdáit.

„Az első nap megmondtam neki: ha egyszer is meglátom, hogy eldobod az ütődet, végeztünk – emlékezett vissza néhány éve Toni. – Elmagyaráztam, hogy az ütő drága holmi, amelyet sokan meg sem engedhetnek maguknak. Meg kell tisztelni azzal, hogy nem törjük össze a miénket.”

A szerénység és visszafogottság mellett Rafa a tökéletességre való törekvést is a bácsikájától sajátította el. „Ha kikapsz, csak a te hibád. Nem az enyém, nem az ütőé, nem a labdáé, nem a szélé – kizárólag a tiéd” –mondta neki az öreg.

De aki azt hiszi, hogy Toni csak gyerekkorában igyekezett formálni unokaöccse személyiségét, nagyot téved. A 2007-es, elbukott wimbledoni döntő után is segített akkor már 21 éves védencének helyére tenni a vereséget. „Láttam, hogy zokog, és ez nem tetszett. Nem sírhatsz, mondtam neki. Ez olyan, mintha én azért bőgnék, mert nincs Jaguarom otthon a garázsban. Így is Roland Garros-győztes vagy, második a világon, ez a vereség semmit sem változtat az életeden.”

Ez a feddés is meghozta eredményét: egy évvel később Nadal már felszabadultan, remekül teniszezett, és minden idők egyik legjobb meccsén legyőzte Roger Federert, megszerezve első wimbledoni trófeáját.

Ja, valamit elfelejtettünk: Nadal azért még egy apróságot megtanult a bácsikájától – teniszezni. Toni úgy döntött, nem engedi, hogy unokaöccse a spanyol szövetség valamelyik centrumában készüljön: járjon inkább otthon, Mallorcán iskolába, és gyakoroljon ővele a pályán. Egy merész döntéssel balkezes játékost nevelt a jobbkezes fiúból, aki nyolcévesen U12-es bajnokságot nyert Mallorcán, tízévesen pedig már egy kézzel ütötte a tenyerest.

„Tudtam, hogy nagyon nagy sztár lesz belőle, ezért dolgoztam vele – mondta Toni. – A saját fiamnál például nem érzem ezt, úgyhogy vele a strandra megyek vasárnaponként. Rafával viszont edzettünk hétvégén, karácsonykor, és ha esett az eső, akkor ötven kilométert vonatoztunk egy fedett pályáig. Ennyiből jó is, hogy családtag vagyok – egy kívülálló edző talán nem hozott volna ennyi áldozatot. A rokonságnak azonban hátulütője is van: igaz, hogy mindent megtettem érte, de sokszor túl keményen is bántam vele. Viszont ezért nem fogadok el tőle egy fillért sem: ha tőle kapnám a fizetésem, rögtön a főnökömmé válna. Így viszont mindig azt mondhatom neki, amit akarok és amit gondolok.”

Márpedig Toni számára ez a legfontosabb. „Őszinteség, tisztelet és az élet szeretete – ez a lényeg.”

Rafa eredményei őt igazolják.