Akit mindenhol éltettek

Hogyan telnek a hétköznapjai most, hogy időmilliomos lett? Hogyan telnek a hétköznapjai most, hogy időmilliomos lett?

Azért annyira nem érek rá, hiszen főállású feleség vagyok, azaz a háztartást is vezetnem kell – mondja vidáman a vajkezű kosárlabdázó. – Augusztus óta a Vasas-Csatánál társadalmi munkában segítek az edzői feladatok ellátásában Tursics Sándornak, s mondhatom, nem unatkozom. Heti kétszer például már korán reggel egyéni képzést tartok a játékosoknak.

A férje azért biztosan örül, hogy már nem kell több száz kilométert utaznia, hogy találkozzanak…

Hogyne, de különösen azt értékeli, hogy főzök kettőnkre.

Kicsit mintha lazább, nyitottabb lenne, amióta nem élsportoló.

Sokan mondták már ugyanezt. Valóban felszabadultabb lettem, amióta nincsenek napi tréningek, hosszúra nyúló edzőtáborok s meccsek. Így jut időm például fallabdázni, fesztiválokra menni, koncertekre járni.

Több mint húsz évig profi volt. Érezte a magánéletében ennek hátrányait?

Nem igazán, én sosem voltam kimondott „partiarc”, bulizós típus, a sport nekem mindennél fontosabb volt. Ezt édesanyámnak köszönhetem, aki a kosárlabdázás felé terelt, s megteremtette az élsporthoz a feltételeket.

Mindig is kosaras akart lenni?

Nem éppen. Először röplabdáztam és atletizáltam, és csak tizenkét évesen kezdtem el kosárlabdázni.

Melyik edzőjétől tanult a legtöbbet?

Nem tudnék egyet kiemelni. Tursics Sándornál lettem jó játékos – pedig először azt mondta rólam, hogy olyan vagyok, mint egy lemerült akkumulátorú autó, amely csak jobbra tud kanyarodni –, aztán Rátgéber Lászlónál lettem Európa-szintű kosaras, mert ő mindenre megtanított, védekezni is, amit addig nem tudtam olyan magas szinten művelni, s végül Székely Norbertnél új posztot próbálhattam ki, és nála érett be a játékom.

Azt azért csak tudja, melyik volt a legjobb csapat, amelyben játszott…

A 2003–2004-es idényben szereplő Pécs. Abban az együttesben Iványi Dalma, Fegyverneky Zsófia, Albena Branzova, Ambrus Erzsébet, Allison Tranquilli, Szvitlana Bojko, Keller Annamária, Chantelle Anderson, Jekatyerina Liszina és Szakács Ildikó játszott, és harmadikok lettünk a hazai rendezésű Euroliga-döntőben.

Ha jól veszem ki a szavaiból, a final four érzékeny pontja…

Igen, a pécsi finálé nagy csalódás, és paradox módon a legszebb emlékeim egyike is. Súlyos sérülés miatt nem játszhattam, de a győztes bronzmeccs után a lányok engem éltettek, el is sírtam magam. Az ilyen pillanatokért érdemes dolgozni.

Akadt olyan mélypont pályafutásában, amikor abba akarta hagyni a játékot?

Egyszer, amikor 2001-ben megsérült a szemem, s a jobb oldali periférikus látásom „megszűnt”. Eleinte annyira zavart, hogy nem érzékeltem, mi történik körülöttem, emiatt visszaesett a játékom, s elbizonytalanodtam. Ám a csapattársaim segítettek átlendülni a holtponton.

Kritikus pillanat volt karrierjében, amikor 2005-ben Pécsről a rivális Sopronhoz igazolt, s ennek kapcsán sok mendemonda keringett

a váltás okairól. Most, hogy befejezte, elárulhatná, valójában mi történt.

Nincs semmi titok, már akkor is elmondtam a részleteket. Babát terveztünk a párommal, ezért nem hosszabbítottam Pécsen. Aztán augusztusban kiderült, még nem aktuális, visszamentem, hogy mégis játszanék, erre azt mondták, betöltötték a helyemet, mire én azt javasoltam, félpénzért is maradok, de így sem kellettem. Közben hívtak a soproniak, s elfogadtam az ajánlatukat…

…és az első egymás elleni csatán olyasmi történt, amire senki sem számított. Hogyan is volt?

Kicsit izgultam, Sopronban volt a meccs, sok pécsi szurkoló érkezett. Ám kár volt aggódnom, mindkét tábor engem éltetett, ettől libabőrös lettem, meghatódtam, és majdnem elpityeredtem, ennek ellenére a döntő kosarat én szereztem… Később Pécsen már szidtak is néha, ám megértem, hiszen azt könnyebb gyűlölni, akit az ember egyszer valaha nagyon szeretett. A szépre mégis jobb emlékezni, márpedig én csodálatos éveket töltöttem el Pécsen.

Miért nem próbálta ki magát külföldön?

Kétezer-egyben hívott a francia Valenciennes, de nekem többet jelentett az Euroligabronzérem magyar csapattal, mint egy arany külföldön. Nincs hiányérzetem, semmit sem csinálnék másképpen. Világot láttam, kijutottam Európa-bajnokságokra, világbajnokságra, a Fradival legyőztük az amerikai válogatottat, és százötvenszer képviselhettem a hazámat. Csak azt sajnálom, hogy egy olimpián sem lehettem ott, pedig arról sokat álmodoztam.

Mitől lett Károlyi Andrea az, aki? Mit csinált jobban, mint mások, ami miatt másfél évtizeden át kulcsfigurája volt klubcsapatának és a válogatottnak is?

Az a legfontosabb, hogy mindent alá tudtam rendelni a sportnak, mert ez olyan szakma, amelyben a szabályokat a nap huszonnégy órájában be kell tartani. Amikor Pécsre kerültem, tudtam annyit fejlődni védekezésben, hogy a tőlem mindig elvárt pontok mellett az ellenfél legjobbjának az őrzését is rám lehetett bízni. A mai modern sportban az is elkerülhetetlen, hogy az ember egy-egy súlyosabb sérülés után képes legyen visszatérni és félelem nélkül továbbjátszani. Sajnos nekem ezt többször is meg kellett tennem. Hasonló mentalitást próbálok majd megtanítani a játékosoknak, ha egyszer edző leszek.