Otthon Szarajevóban

Több mint ötszáz mérkőzésen szerepelt a Boszniában vallásos tisztelettel övezett Boszna mezében, s több mint tízezer pontot dobott. Mégsem járt sokáig Szarajevóban. Milyen érzésekkel lépett be a Mirza Delibasic Sportcsarnokba tizenkét év elteltével, kétezer-ötben az FMP elnökeként?Több mint ötszáz mérkőzésen szerepelt a Boszniában vallásos tisztelettel övezett Boszna mezében, s több mint tízezer pontot dobott. Mégsem járt sokáig Szarajevóban. Milyen érzésekkel lépett be a Mirza Delibasic Sportcsarnokba tizenkét év elteltével, kétezer-ötben az FMP elnökeként?

Nagyon vártam már a pillanatot, s reméltem, hogy az itteniek nem felejtettek el. Arra, ami a csarnokban fogadott, azonban mégsem voltam, nem lehettem felkészülve – érzékenyült el felidézvén a három évvel ezelőtti emlékeket a jugoszláv kosárlabdasport montenegrói születésű legendás alakja.

Miért, mi történt?

Nyolcezer ember szorongott a teremben, s nyolc-tíz percig mindannyian az én nevemet kiabálták. Sohasem felejtem el azokat a perceket. Körbesétáltam a csarnokban, s akinek csak tudtam, megszorongattam a kezét.

Ön játékosként mindent megnyert a hetvenes-nyolcvanas évek világhírű jugoszláv kosárlabdaválogatottjának

centereként. A szurkolók melyik címet ünnepelték meg a legjobban, a világbajnoki vagy az olimpiai bajnoki címet?

A legnagyobb ünneplésben akkor volt részünk, amikor 1979-ben a Bosznával Grenoble-ban megnyertük a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. Kilenc kilométer az út a reptértől a város centrumáig, de végig emberek álltak az út mentén, és bennünket ünnepeltek.

Gondolom, akinek volt szerencséje látni az olasz Emerson Varese elleni, 96–93-ra megnyert döntőt, sosem feledi...

Valóban felejthetetlen élmény. A lelátón tizenötezer ember szurkolt, nem mindennapi hangulatban játszottunk, még a semleges franciák is belelkesedtek. Zsarko Varajics nagy meccse volt az, negyvenöt pontot ritkán szerez az ember a legrangosabb európai klubtorna fináléjában. Mirza Delibasic sem maradt el sokkal tőle, ő harmincat dobott. De abban az időben nagyon sok olyan játékos kosárlabdázott szerte Jugoszláviában, akik képesek voltak eldönteni egy meccset, harminc vagy akár negyven pontot szórva.

Legendás játékosok sorával együtt

Legendás kosárlabdázók egész sorával játszott együtt. Ki volt közülük a legjobb? Egy francia lapban azt olvastam, nagyon hálás volt azért, mert a Racing Paris csapatában együtt szerepelhetett Dragan Kicsanoviccsal.

Aztán amikor Velencében játszottam, Drazsen Dalipagics volt a csapattársam. A Bosznában Delibasic és Varajics. Mégis a legjobb kosarast, aki valaha élt a földön, szerintem Kresimir Cosicnak hívták. Elhiheti nekem, nagyon sokszor játszottam vele párban a jugoszláv válogatottban. Ha ő a pályán volt, szinte egymaga mindent elintézett.

Ha már itt tartunk, mi volt a taktikájuk a kor talán legjobb centerének tartott, kétszázhúsz centiméterre nőtt középjátékos, az orosz Vlagyimir Tkacsenko ellen?

Nem kellett különösebb taktikát kidolgozni ellene. Kresimir Cosiccsal általában sikeresen megoldottuk a feladatot. Ő fogta elölről, én pedig hátulról.

A moszkvai olimpián az olaszok ellen játszották a finálét, nem a nagy esélyesnek kikiáltott házigazda Szovjetunióval szemben. Okozott ez bármi kellemetlenséget?

Nem. Viszont mi is meglepődtünk, hogy nem a szovjet válogatottal kell játszanunk az aranyért. Sosem derül ki, mi lett volna, ha Tkacsenkóék állnak a túloldalon, de szerintem senki sem állíthatott volna meg bennünket.

Nehezebb volt világbajnokságot nyerni

A manilai világbajnokság döntőjében – a történelem egyik legizgalmasabb fináléjában – egyetlen ponttal, hosszabbításban verték meg a szovjet csapatot. Akkoriban sokat vitáztak arról, melyik tornának van nagyobb sportértéke a kosárlabdában, az olimpiának vagy a világbajnokságnak.

Abban az időben szerintem világbajnokságot sokkal nehezebb volt nyerni, mint olimpiát. Nagyobb, masszívabb mezőnyön kellett átverekednie magát a győztesnek.

A moszkvai olimpián nem voltak ott az amerikaiak. Négy év múlva viszont otthonukban győzhették volna le a Michael Jordannel, Patrick Ewinggal felálló Egyesült Államok csapatát. Igaz, Cosic, Szlavnics, Kicsanovics és Delibasic nélkül, ellenben Drazen Petroviccsal a csapatban. Miért nem sikerült?

Nem jutottunk el a döntőig. A legjobb négyig minden simán ment. Az elődöntőben azonban nagyon elszúrtuk a spanyolok ellen. Még az sem menthet fel bennünket, hogy kivál ó spanyol válogatott volt az Juan Antonio San Epifanióval, Antonio Corbalánnal és Fernando Romayjal, hogy csak a legjobbakat említsem.

Hogy játszhassanak a Real Madrid ellen

Mit változtatott meg a délszláv háború?

Darabjaira törte a világ legszebb országát és az emberek lelkét.

Tizenegy évig viselte a Boszna mezét, majd három évig játszott Párizsban és négyet Velencében. Hol érezte magát a legjobban?

Mindenhol jó volt. De Szarajevóba mindig hazajöttem.

A belgrádi FMP elnökeként dolgozik 1996 óta. Mi változott meg a mai játékosok mentalitásában?

Mindegyiket csak a pénz érdekli. Nekünk a kosárlabda volt az életünk. A csarnokban, a kávézóban, az utcákon, mindenütt. Azért kezdtünk el kosárlabdázni, hogy játszhassunk a Real Madrid meg a Maccabi ellen, és nagy trófeákat nyerjünk. Nem szenvedtünk hiányt semmiben, az állam ellátott mindennel. De mi adtunk is cserébe ezért valamit.

Az FMP 2006-ban megnyerte ugyan az Adria-ligát, s tavaly is elődöntőt játszott az ULEB-kupában, mégsem mérhető a népszerűsége Belgrádban a Partizanéhoz és a Zvezdáéhoz.

És soha nem is lesz mérhető. Az mutatja leginkább, hogy jól dolgozunk, hogy a két nagy klub mellett létezik az FMP.

Mit tud a magyar kosárlabdáról?

Semmit. Évek óta nem mutatkoznak a nemzetközi porondon, így nem lehet fejlődni.

Látta a Pécs Panthers meccsét a Bosna ellen?

Láttam, és őszintén meglepett, milyen jól játszottak, s az utolsó dobásig nyílttá tették a mérkőzést. Látja, érdemes lenne többször kilépni a nemzetközi porondra!