A pályán kívül a baloldal a kedvencük

Bár a maoizmus szélsőséges, katonai változatával rokonszenvező Paul Breitner politikai gondolkodása alighanem egyedülálló a nyugati országok neves labdarúgói körében, baloldali beállítottságukat nyíltan vállaló, a szocializmus eszméit követő játékosokban nem volt hiány az elmúlt évtizedekben. A ma a Parmában szereplő, korábban az erősen baloldali klubként emlegetett Livornót erősítő Cristiano Lucarelli több rendezvényen is kommunistának vallotta magát. Sohasem tett így Gary Neville, a Manchester United hátvédje, az angol bulvársajtó mégis „Vörös Nevnek” keresztelte, miután a kommunista forradalmárok elszántságával harcolt Rio Ferdinand hosszú eltiltásának mérsékléséért. Robbie Fowlert, a Liverpool volt támadóját azt követően sorolták a szocialisták táborába, hogy egy 1997-es KEK-mérkőzésen gólöröme során trikója feliratával a sztrájkoló liverpooli kikötőmunkásokat biztatta kitartásra (a gesztus őszinteségét megkérdőjelezi, hogy a csatár akkor már egy körülbelül száz házat birtokló ingatlancég tulajdonosa volt). És ha már pólóüzenet: Thierry Henry politikai példaképéről vallott, amikor mezét felhúzva a kubai gerillavezér, Che Guevara képét mutatta meg a nagyvilágnak.

Javier Zanetti, az Internazionale argentin csapatkapitánya nem elégedett meg a képjelekkel: a milánói klubnál 5000 eurós támogatást eszközölt ki a mexikói zapatista forradalmi hadsereg támogatására. Mint fogalmazott: „Egy jobb, globalizáció nélküli világban hiszünk, amelyben megőrizhetőek a kulturális különbségek és a népek szokásai.”