A cáfolat éve

Mission impossible – but mission accomplished.

Egyszerűen képtelenségnek tűnt véghezvinni azt, amiről ma már tudjuk, hogy a Boston Celticsnek sikerült.

A mesébe illő történetet illik azzal kezdeni, hogy a 2006–2007-es idény alapszakaszát a Boston 24 győzelemmel és 58 vereséggel zárta. Ez a satnya produktum arra volt elég, hogy a 22/60-as mutatóval végző Memphis Grizzliest megelőzze, és a liga második legrosszabb csapata legyen. Doc Rivers, a gárda főedzője októberben egyike volt azoknak a trénereknek, akik pályafutásuk során több meccset vesztettek, mint nyertek, ráadásul a rájátszásban egyetlen párharcot sem zárt sikerrel. Ehhez képest ma már ő a Boston bajnokcsapatának a mestere, miután együttese a fináléban összesítésben 4–2-re legyőzte a kilenc aranynyal dicsekvő Phil Jackson által gardírozott Los Angeles Lakerst.

Az immár 17-szeres NBAbajnok hatalmas változáson ment keresztül a tavalyi pocsék szezon után. Danny Ainge, a klub elnökhelyettese megunta a sikertelenséget, és nagybevásárlásba kezdett. A korábbi kiváló klasszis kezdetnek Ray Allent és Kevin Garnettet, két, NBA-léptékkel is sztárnak számító játékost csábított Bostonba, majd James Poseyt, Eddie House-t, a már visszavonult P. J. Brownt, a Houston Rocketsszel kétszeres bajnok Sam Cassellt és Tom Thibodeau másodedzőt is meggyőzte arról, hogy érdemes csatlakozniuk, így kialakult egy mag, amely valóban jelentős eredmények elérésére volt hivatva. Persze Rivers számára a munka oroszlánrésze csak ezután kezdődött. A szaksajtó kezdeti ujjongása és lelkesedése után ugyanis a figyelem a Big Threere, azaz a Pierce, Garnett, Allen trióra irányult. A 2006–2007-es idény alapszakaszának mutatói alapján ők hárman csaknem 74 pontot termeltek átlagban, ami egy csapatban játszva megvalósíthatatlannak tűnt. Riversnek legfőképpen azt kellett kitalálnia, hogyan értesse meg a szupersztárokkal, hogy mindegyikőjüknek fel kell áldoznia magát a csapat érdekében, és csak akkor lesznek együtt eredményesek, ha egyéni mutatójuk rosszabb lesz. A feladat nehézségét jelezte, a trió valamennyi tagjának az egekben szállt az egója, a trénernek mindent be kellett vetnie. Szeptemberben Rivers alaposan meglepte a három sztárt azzal, hogy elvitte őket egy bostoni városnéző kirándulásra. A túra azon az útvonalon zajlott, amelyen az elődök a korábbi bajnoki aranyérmek után a csapattal körbejárták a várost... Rivers a kiruccanás során kisebbfajta prédikációt tartott. Az edző arra kérte kulcsjátékosait, felejtsék el mutatóikat, tegyék félre egyéni érdekeiket, ne csináljanak presztízst abból, hogy hármójuk közül ki dob több pontot, ki szed több lepattanót, inkább a csapat érdekeit szem előtt tartva kosárlabdázzanak.

A média egy fabatkát sem adott volna azért, hogy foganatja lesz az útmutatásnak. Pierce évek óta vezérként tekintett magára, a több csapatban is játszó Allen és a Minnesota Timberwolvesnál 12 szezont lehúzó Garnett pedig valóban az is volt. Ám a trió tagjaiban akadt egy közös vonás, ami mindennél jobban számított: egyikük sem nyert még aranyérmet, mi több, még döntőben sem szerepelhettek.

„Ha egy All Star-játékost arra kérsz, mostantól máshogy játszszon, és kezdjen el védekezni, akkor lehet, hogy nem vagy okos, és előbb-utóbb bajba kerülsz. Én azonban megkockáztattam, mert

bíztam mindhármójukban, és tudtam, elég intelligensek ahhoz, hogy a sikerért cserébe képesek legyenek lemondani egyéni érdekeikről” – vallotta be a bostoni sikerkovács a Lakers elleni utolsó meccs után.

Doc Rivers nemcsak azt bizonyította, hogy jó edző, hanem azt is, hogy kiváló pedagógus. Az alapszakaszban, amelyet a Celtics 66 győzelemmel és 16 vereséggel toronymagasan megnyert, Pierce 25 pontos átlaga az előző idényhez képest 19.6-ra csökkent, s meccsenként 18 kísérlete 13-ra redukálódott, ugyanezen mutatók Allennél és Garnettnél is drasztikusan változtak. Előbbi 26.1-es átlaga nyolc, a 22.4-es átlagú centeré négy ponttal lett kevesebb, illetve a bedobó nyolc, Garnett négy alkalommal kevesebbszer célzott kosárra.

„A rájátszás másik műfaj”– tartja a mondás világszerte, s az amerikai média is ebbe kapaszkodott, amikor a playoff előtt ismét a bostoniak bukását jósolta. A zöld-fehérek a rájátszásba éppen becsúszó Atlanta Hawks ellen, az utolsókig elhúzták a csatát, s csak a hetedik, mindent eldöntő meccsen jutottak tovább. Ugyanezt eljátszották a valamivel acélosabb Cleveland Cavaliers elleni párharcban is, s ekkor már mindenki azt találgatta, hogy nyer-e idegenben mérkőzést az addig csak hazai pályán győzni tudó csapat.

Nyert.

Mindjárt kettőt, s máris a nagydöntőben volt a Celtics. Ráadásul az ellen a Detroit Pistons ellen diadalmaskodott Bostontól távol, amelyet sokan jobb csapatnak tartottak. A párharc során gyakran tűnt fáradtnak, fásultnak a Celtics, s a kétkedők lecsaptak: a hosszú kispaddal „ellátott” Lakers elleni finálét már nem bírják Allenék. Bírták.

Továbbra is csúsztak-másztak minden labdáért, a szupersztároknak nem derogált a piszkos munkát elvégezni, védekeztek, passzoltak, s ha kellett, birkóztak.

Soha egyetlen csapat sem nyert úgy bajnokságot, ahogyan az idén a Boston. Az alapszakaszban 42 győzelemmel többet jegyeztek, mint az előző évadban, ami NBA-rekord. Az 1949-ben győztes Minneapolis Lakers óta ez az első klub, amely úgy nyert, hogy a három legjobb pontszerzője között két új játékos volt.

A Celtics az első NBA-bajnok, amelyben a három legjobb dobó elmúlt harmincéves. A rájátszás során sokan mondták: azért veszítenek majd, mert öregek a kulcsjátékosok. Mások azzal álltak elő: azért nem lehetnek bajnokok, mert Allen és Garnett újak, egy év alatt nem lehet összeszokni. Ezt is megcáfolták.

Mindent, mindenkit megcáfoltak, s megszerezték a Celtics 17. elsőségét. Ezt már nem lehet megkérdőjelezni.

Az NBA 2007–2008-as idényének bajnoka a Boston Celtics.