A Béke és Barátság sportcsarnoka

Puljezevics Nenad ütött elő ször.

Nézni is borzasztó volt, hát még hallani. Az a csattanás…

Folytatása szerencsére nem lett az ügynek. Egyrészt azért, mert a szegedi kapus Julian Stamatét vágta hátba, másrészt meg azért, mert a román beállós vigyorogva fogadta a csapattárs köszönését. Úgy tűnik, hozzászokott már – a lapát tenyér nyomát különben is egyszerűbb megmagyarázni odahaza, mint a karmolásokat…

Ennél durvább erőszakról, hála Istennek – továbbá a két együttes játékosainak – nem számolhatunk be. Nem állítjuk, hogy a nősök és a nőtlenek, vagy a kövérek és a soványak presztízsderbijét idézte a meccs, annál azért nagyobb volt a tét, de ahhoz képest, hogy sokak szerint Vladan Matics felvezető nyilatkozata csak olaj volt a tűzre, a Béke és Barátság-emlékversenyt is megrendezhették volna a városi sportcsarnokban. A Pick szakvezetőjének amúgy már a kezdés előtt másfél órával fülig ért a szája: a ultrahangvizsgálatról éppen bejelentkező felesége tudatta vele, hogy a második gyermekük is fiú lesz. Na, amit ezután Haris Porobics, a két leányt nevelő kapusedző kapott…

Maradjunk annyiban, a szegedi trénerek szobájában legalább olyan jó volt a hangulat, mint a csarnokban. Az atmoszféra részletes ismertetésétől e helyütt eltekintenénk, hiszen csak olyan elcsépelt jelzőket tudnánk használni, mint csodálatos, fantasztikus vagy leírhatatlan – igaz, épp most írtuk le. A résztvevők bemutatásakor kiderült: a hazai szurkolók nem minden veszprémivel szemben viseltetnek ellenszenvvel, de akit nagyon nem komáznak, az a Puljezevicset nemrég (direkt vagy véletlenül, azt csupán ő tudja) fejbe dobó Marko Vujin. Mondhatni, ennyi belefér, különben sem hinnénk, hogy az átlövőnek minden vágya a szegedi Pro Urbe díj lenne.

Erre sokkal inkább pályázhat például Vladimir Oszmajics, aki a Pick első három gólját szerezve megadta a találkozó alaphangját. Emlékezetes, a Magyar Kupa-döntőt lezáró afférnak ő volt az egyik negatív szereplője – ezúttal megmutatta, ha csak a játékra koncentrál, pozitív hőssé is válhat. A „mesterhármasát” követő légkörre jellemző, hogy az előttünk helyet foglaló anyuka sietve megtette a szükséges óvintézkedéseket, hogy hallási problémák miatt ne kelljen felkeresni az orvost, két sárga szivacsdarabot nyomott kisfia fülébe. Afelől persze vannak kétségeink, hogy ez használt-e: 3500 őrjöngő (ráadásul fedett helyen őrjöngő) fanatikus ellen a legritkább esetben elég két picinyke füldugó.

A szegediek az utolsó dudaszó felhangzásakor is ordítani tudtak a boldogságtól: 35–30-as sikerükkel egálra hozták a párharcot. Mosolyok, pacsik, gratulációk, kölcsönös hátba veregetések (no nem Puljezevics módra…) – így festett a csata utáni „tájkép”. Fogalmazhatunk úgy is: mindenki úgy viselkedett, ahogy sportemberhez illik.