Bundesliga-színvonal, veszprémi diadal

Gesztenyepüré és trombitás HimnuszGesztenyepüré és trombitás Himnusz

A Kokó cukrászda gesztenye püréje elsőrangú.

A KEK-döntő délutánján rekordforgalmat lebonyolító vendéglátó-ipari egység – húszméternyire a veszprémi kézilabdacsarnoktól – három felszolgáló hölgye rohangál, akár a mérgezett egér, egyiküknek azért akad annyi ideje, hogy gyorsan elhadarja: „A bajnoki rangadók és a nemzetközi kupameccsek idején megsokszorozódik a vendégek száma, rekordokat dönt a bevétel, csak az a baj, hogy nem látjuk a meccset. De valamit valamiért…”

Felbolydult a bakonyi kisváros, annyi szent. Gépkocsival már egy órával a kezdés előtt megközelíthetetlen a létesítmény, nyüzsögnek a szurkolók, köztük németek is, meglepően nagy számban.

„Százötvenen jöttünk, két autóbusszal és egy repülőgéppel, a világ végére is elkísérnénk Schwarzeréket. Számunkra életforma a szurkolói lét, együtt lélegzünk a fiúkkal” – mondja egy jó harmincas férfi, tetőtől talpig „Rajna–Neckar-parti oroszlánnak” öltözve.

Azért mi, magyarok vagyunk nyomasztó fölényben, a létszámot illetően feltétlenül, reméljük, majd a mecscsen is, a játéktéren. Az a kevés hajú úr nem Buday Ferenc, az exveszprémi, most mannheimi Buday Dániel édesapja? De bizony!

„Nagyon egyforma a két csapat játékereje, azért a németeknél világbajnokok is játszanak… Tényleg a pillanatnyi forma dönt. Dani rendben van, semmi akadálya, hogy játsszon, sőt, hogy jól játsszon. Most először szerepel régi társai ellen!” – mondja a papa, maga is egykori sokszoros válogatott.

Skaliczki László szövetségi kapitány érdekesen közelíti meg az esélylatolgatást: „Ma már nem számít a hazai pálya, nézzétek meg, a női BL elődöntőjében is idegenben nyert a Győr, aztán otthon meg kikapott. Nem merek jósolni, így aztán nem is teszem…”

Először azt hiszem, káprázik a szemem, de mégsem, mert a jól öltözött úr rám köszön. Persze hogy Bozóky Imre az. Az MLSZ exelnöke nem afféle divatdrukker.

„Veszprémben jártam középiskolába, sok minden köt a városhoz, szeretem a kézilabdacsapatot. Mintaszerű szervezet ez, más sportágban is például szolgálhatna, nagyon bízom benne, hogy jókora előnyt szereznek Iváncsikék” – mondja az egykori futballvezér.

A sajtószoba melletti helyiségben egyenruhás csitrik melegítenek, ők a Free Dance Tánccsoport, a veszprémi középiskolás lányok adják majd a körítést a kézilabdához. Vezetőjük lelkemre köti, hogy feltétlenül írjam meg: élnek-halnak a csapatért!

Ahogy a többi háromezer rajongó, aki benépesíti a nézőteret.

Pontosan tizenhét perccel a kezdés előtt zendít rá a trombitás a Bevonulási indulóra az Aidából, Mocsai Lajos edző tenyere gépiesen összeverődik a zene ritmusára, látszik, hogy gondolatban egészen más dimenzióban jár, talán éppen a meccs hajráját pergeti le a fejében. A játékosok rendületlenül melegítenek, aztán megszólal a duda, jön a bemutatás. Újból rákezdi a trombitás, ezúttal a Himnuszt, háromezren éneklik, bepárásodnak a tekintetek. Nézem az ellenfelet, Gregorz Tkaczyk és a vörös Karol Bielecki, a két lengyel vb-ezüstérmes összemosolyog – csak én látom úgy, hogy gúnyosan? –, majd sugdolóznak egy sort. Mintha azt mondanák: „Hadd zajongjanak, úgyis mi nyerjük meg a meccset…”

Először akkor fagy le arcukról a mosoly, amikor a 22. perc táján Pérez „Csárli” két lábról dobbantva akkora gólt dob, hogy majd szétszakad a háló. Aztán szünet után, 30–24-nél megvan a sansz ahhoz, hogy kiüssük a vendégeket, de Iváncsik Tamás kegyelmet ad. Így is ötgólos győzelem a vége.

A publikum legszívesebben szétszedné kedvenceit. Odabenn, az öltözőfolyosón virágos jókedv uralkodik, azért Csoknyai István, a hegyméretű másodedző tréfásan „megdádázza” a kisebbik Iváncsikot. Aztán kiengesztelődve így szól: „Mindenki hibázhat, még te is…”

Óriási igazság. Főleg, hogy amúgy a mezőny egyik legjobbjáról van szó…