A döntő előtt még hazatelefonált

Ez lesz az ötödik olimpiája. 1992-ben és 1996-ban (Atlantában tartalék volt) tőrözőként volt ott, majd váltott, és 2000ben, valamint 2004-ben párbajtőrözőként indult, Athénban érte el eddigi legjobb eredményét egy negyedik hellyel.

Hogy mi lesz Pekingben? Az számára egyelőre mindegy. A lényeg, hogy folyamatosan javulva, a legvégén egy ki-ki asszóban harcolta ki a kvótát. Mincza-Nébald Ildikó fáradt és boldog.

„Még egy-két napig alkalmatlan vagyok a vívásra, nagyon kivagyok. Minden csepp szellemi energiát kisajtoltam magamból az utóbbi kilenc hét alatt – mondja Mincza-Nébald Ildikó, aki fizikailag bírta a megterhelést, másrészt viszont… – Csak utaztunk, versenyeztünk, hazarohantunk, kimostuk a szenynyest, aztán újra nekiindultunk. A kislányom jobban bírta, mint én, bár a minap is érdeklődött, hogy ugye most nem utazom el” – ecseteli a családi nehézségeket Mincza-Nébald. Bonyolította a helyzetet, hogy férje, Nébald György a kardozók szövetségi kapitányaként hozzá hasonlóan körbeutazta a nagyvilágot. Amíg Franciska a nagyszülőknél volt, az édesanyja az olimpiáért küzdött.

„Bíztam magamban. Amikor nem jöttek az eredmények, jót tett, hogy megszakítás nélkül versenyeztünk. Nem volt időm sajnálni magamat. Márciusban kihagytam egy Vk-versenyt, mert az előzőn a hideget és a kusza programot nem bírta az Achillesinam. Mintha ezer tűvel szurkálták volna. Nem akartam megkockáztatni a súlyosabb sérülést, bár a terhelésnél most is érzem a lábamat. Talán idegileg is kipihentem egy kicsit magamat, mert a következő hétvégén dupla szorzós GP-viadalt nyertem meg, ezzel feljöttem a ranglistán. Az utolsó kvalifikációs versenyen döntőbe kellett jutnom a kvótához, úgy voltam vele, hogy nem sokkal előtte egyszer már kijött a lépés, miért ne sikerülhetne megint?!” – idézi fel a közelmúltat Mincza-Nébald, aki úgy véli, a kiélezett helyzet ellenére tökéletesen sikerült koncentrálnia. Hozta a lélektanilag talán legnehezebbet is. Fél perccel a Nagy Tímea elleni negyeddöntő vége előtt négy tus hátrányban volt. Összeszedte magát, elkezdett rohamozni, megfordította, és nyert.

A végére viszont elvesztette a fonalat – legalábbis a pillanatnyi pozícióját illetően.

„Azt tudtam, hogy az ukrán Jana Semjakinával ki-ki asszót vívunk a kvótáért ” – emlékszik vissza a magyar vívó, aki a győzelem után a pást egyik végében az örömtől sírt, míg az ellenfél bánatában a túloldalon. Aztán elbizonytalanodott. Nem volt teljesen biztos benne, hogy nem kell-e mégis megnyernie a versenyt Pekingért. Gyorsan hazatelefonált, megnyugtatták.

Annyira, hogy nyert is, és most az olimpiára készül.

„Még nem gondolkozom Pekingen, csak örülök neki. Idővel megjön a drukk is, de olyan nyomás már nem lesz rajtam, mint 2000-ben, amikor esélyesként léptem pástra Sydneyben.”