A magyar válogatott az 1969-es marseille-i kudarcot követően veselkedett neki az Eb-selejtezőnek. Három meccsből három pont, ez a mai színvonalon is kudarc lenne, Hoffer Józsefet Illovszky Rudolf váltotta a kispadon, a bolgárok, a franciák és a norvégok alkotta csoportból végül továbbjutottunk. Következett a negyeddöntő Románia ellen. Szó szerint nemzeti ügy lett a futball, de talán éppen ezért itthon 1–0-s vezetésünk után 1–1 lett, az ellenfél gólját Alexandru Satmareanu (Szatmári Sándor) fejelte, akinek élete nagy vágya volt, hogy a Népstadionban gólt szerezzen. Sikerült, de ő később ezért sírva fakadt… A visszavágón is nekünk állt a zászló – no nem a nézőtéren, a „baráti” szomszéd fővárosában, az Augusztus 23. Stadionban nem nézték jó szemmel a magyar nemzeti lobogót –, mert félidőben úgy vezettünk 2–1-re, hogy Kocsis Lajos 11-est hibázott. Persze hogy a végén az ellenfél kiegyenlített… Harmadik mérkőzés következett Belgrádban, megint vezettünk, de a románok itt is egyenlítettek, de majdnem minden úgy történt, ahogyan Géczi István megjósolta: „Kettő egyre megnyerjük a mecscset a nyolcvannyolcadik percben lőtt góllal!” A kapus egyben tévedett, Szőke István már a 87.-ben megszerezte a továbbjutást érő gólt.
