A vérükben van

Naná, hogy minden Győrött kezdődött. Ott, ahol Iváncsik Mihály – és az ETO – meg sem állt két bajnoki címig, három MNK-diadalig, továbbá egy IHF-kupa-elsőségig. Szóval: 2000 tavaszán a Kiskőröst fogadták a zöld-fehérek, és annak ellenére nyertek, hogy Tamás a mai napig állítja, nem ők voltak az esélyesek. A 28 hazai gólból 11-et szereztek Iváncsikék, mivel testvériesen nem lehet megosztozni ennyi találaton, hatot dobott Gergő, ötöt Tamás. Hogy a meccs végén ki volt a legboldogabb? A lelátón ülő papa…

Hét évvel később már három Iváncsik volt a pályán, „itt” egy, „ott” kettő. Tavaly októberben Győrbe látogatott a Veszprém, annak rendje és módja szerint könnyedén begyűjtötte a két pontot. „Sokkal nyertünk, gólokat is dobtunk, de aznap az volt számunkra a legfontosabb, hogy az ellenfélnél Ádám ügyesen játszott” – eleveníti fel a hónapokkal ezelőtti kellemes emlékeket Tamás, aki utólag azt is bevallja, hogy a szokásosnál lazább emberfogást alkalmazott akkor, mégiscsak a kisöccsével találta magát szembe. „Gergő ellen sokat játszottam korábban, tudom, hogyan kell a kelleténél távolabb helyezkedni valakitől… A viccet félretéve: a bátyám rengeteget segített, illetve segít nekem, az csak természetes, hogy ami tőlem telik, megteszem, hogy Ádámból kiváló játékos legyen” – mondja a középső Iváncsik fiú, majd kérdés nélkül teszi hozzá: két példaképe van, Iváncsik Mihály és Iváncsik Gergő. Ekkor veregeti meg a balján helyet foglaló fivére hátát: „Na, ha ez megjelenik, jössz egy sörrel…”

„Ha ilyen szépen beszélsz rólam, megérdemelsz kettőt is” – nyugtázza mindezt a balszélső, hogy aztán kiderüljön, ő is szeretne édesapja nyomába érni: „Nagyon örülnék, ha elérném azokat a sikereket, amelyeket ő. Tisztelem, amit tesz a sportért, mindent alárendel neki. Nem véletlen, hogy még ma is kézilabdázik, negyvenhét esztendősen a másodosztályú Komáromban remekel. Sajnos ritkán jutunk el a mérkőzéseire, mert a legtöbbször mi is akkor játszunk, amikor ők. Egyébként öt éve mást sem csinálunk otthon, csak arra fogadunk, mikor hagyja már abba. Szépen elhúzza a mézesmadzagot előttünk, hogy itt fáj, meg ott sajog, és ezt már nem bírja tovább, mire anyuval, Tomival és Ádámmal gyorsan megtesszük a téteket, hogy akkor most tényleg befejezi-e, majd kis idő múltán kénytelenek vagyunk tudomásul venni az újabb bukást, tudniillik apu mosolyogva közli, nekivág az utolsó szezonnak…”

Hogy Gergő pályafutása mikor ér véget, arra kár is szót vesztegetni, a kezdet ugyanakkor megér egy bekezdést. A történetet az érintett tolmácsolja: „Apu egyszer próbálkozott nálam a futballal, akkor még nem sejtette, hogy előbb esem el a lábamban, mint a labdában. Kérdezte, mi lenne, ha levinne egy fociedzésre, és mivel nem tiltakoztam, le is vitt. A foglalkozásról csak annyit: két tizenegyest rúgtam, a laszti mindkétszer a hálóban kötött ki, ám hogy a futballt nem nekem találták ki, az is jelezte, hogy a kapu mögött felhúzott labdafogó hálót sikerült megzörgetnem… Úgyhogy maradtunk inkább a kézilabdánál.”

Noha az eddig elért féltucatnyi bajnoki cím és MK-győzelem is bizonyítja, hogy Gergőnek kézzel valóban jobban megy, aki látta Tamást focizni, úgy véli, ebben a műfajban is megállná a helyét. Mondja is: ha maholnap Barcelonába csábítanák, repülne is, cseppet sem zavarja a Real Madrid hatpontos előnye… Igaz, eddig nem vetődött fel, hogy más sportágat űzzön, mint újságolja:„…amióta az eszemet tudom, kézilabdázom”.

Ennek köszönhetően pedig floorballozik és lábteniszezik, a veszprémi edzéseket ugyanis így vagy úgy vezetik fel, aminek hazánk egyik legjobb jobbszélsője már csak azért is örül, mert „…bemelegítés gyanánt sokkal kellemesebb, mint a medicinlabda-hajigálás”.

Ami a nagy dobást illeti, a fivérek megegyeznek abban, hogy az idén semmi sem fontosabb a bajnoki cím megszerzésénél. Tamás esetében ez érthető, hiszen dicsőségfalát eddig „csak” egy bronzérem díszti, miközben fivére már hatszoros aranyérmesnek vallhatja magát. A hetedikre azonban éppúgy vágyik, mint az elsőre, mivel 2007-ben a Szeged letaszította csapatát a trónról, és, mondjuk így, ezt senki sem vette jó néven Veszprémben, ami érthető: 2001 és 2006 között csak a bakonyiak vitték el a pálmát, és ugyebár a jótól nehezen szokik el az ember…

„Hét és fél éve Győrből kerültem Veszprémbe, gyakorlatilag fejest ugrottam a mély vízbe. Bár várnom kellett az állandó játéklehetőségre, egy percig sem bánkódtam. Sokat tanultam, volt is kiktől. Még ma is van hová fejlődnöm, ebből következően sosem vagyok magammal megelégedve. Előbb jelentem ki, hogy rosszul játszottam, mint hogy jól ment. És ha jól megy, az sem kizárólag rajtam múlik, hanem a társakon is, nem véletlenül csapatjáték a kézilabda” – derül ki Gergő szavaiból, hogy hiába szerzi a legtöbb gólját felugorva, nem rugaszkodott el a talajtól. Dicséretért vagy bírálatért amúgy nem kell a szomszédba menniük: a fiúk állítják, édesapjuk az egyik legjobb kritikusuk.

„Ugyan egyszerre nézi szurkolói, apai és szakszemmel a mecscseket, tökéletesen látja a dolgokat. Elfogultsággal ped i g egyáltalán nem vádolható, ha rosszak vagyunk, nem kertel, szemrebbenés nélkül közli, hogy ez gyenge volt, srácok” – magyarázza Tamás, akinek pluszmotivációt jelent, ha idősb Iváncsik is feltűnik a nézőtéren: „Nem bizonyítani akarunk neki, hiszen tisztában van vele, mit tudunk, egyszerűen spannol minket, ha felpillantunk a lelátóra, és látjuk, hogy ott ül.”

Egyelőre az álomkategóriába tartozik, de Gergő és Tamás vágya egybecseng: 2012-ben három Iváncsik viselje ugyanannak az együttesnek a mezét (a félreértések elkerülése végett: noha nagy összeget nem mernénk feltenni arra, hogy édesapjuk addigra visszavonul, a harmadik Iváncsik nem Mihály, hanem Ádám lenne). Merthogy manapság arról ábrándoznak, hogy a londoni olimpián részt vevő magyar válogatottban helyet kap a három fivér.

„A szüleink biztosan sírnának örömükben” – állapítják meg egyhangúlag, hogy aztán vigyorogva fűzzék hozzá: „Na persze mi is…”