István, a király!

Emlékszik arra, mi tör tént önnel két évtizede?Emlékszik arra, mi tör tént önnel két évtizede?

Hogyne: akkor kerültem a Honvédba – vágta rá a manapság az NB II-es Vecsést edző Pisont István.

Vezényszóra?

Besoroztak, igen. Tizennyolc esztendősen az NB II-es Szarvasban játszottam, amikor Kispestre igazoltam, pontosabban igazoltak… Megjegyzem, cseppet sem bánom, hogy így alakult, örökké hálás leszek a sorsnak a Honvédban eltöltött évekért. Három bajnoki címet, egy kupagyőzelmet, továbbá számos barátot köszönhetek annak az időszaknak.

No meg egy dalt. Árulja el, néha eldúdolja magában, hogy „Pisont István a legnagyobb király”?

Én nem, ám ha a Vecséssel nyerünk, a srácok egyszer-kétszer eléneklik a meccs után. Mit mondjak, nem lehet megunni.

Volt ennek a nótának egy másik változata is…

Eleinte nagyon nehezen tudtam feldolgozni, hogy a származásom miatt egyesek céltáblájává válok. Világéletemben jó gyerek voltam, otthon, Gádoroson tisztességre, becsületességre neveltek, ezért sem értettem, hogy miért cigányoznak. Szerencsémre az idő tájt a Honvéd szakvezetői egyben kiváló pedagógusok is voltak, de egy évre így is szükségem volt ahhoz, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat.

Milyen rangban „szerelt le”?

Ezen a téren nem vittem sokra: Pisont honvédként érkeztem Kispestre, és Pisont honvédként távoztam.

Semmi bajom a belga Charleroi-val vagy az izraeli Beitar Jerusalemmel, de nem folytathatta volna nevesebb klubban?

De. A Honvéddal egy wolverhamptoni pályaavatón vettünk részt még 1991-ben, és én bizonyultam a mezőny legjobbjának. A meccs után felhívott egy menedzser, és azt javasolta, hogy kezdjek el angolul tanulni, no meg egyek minél több steaket, mert a Leeds United kiszemelt magának. Úgy tudom, hatszázezer dollárt kínáltak értem, ám a kispestiek ragaszkodtak az egymillióhoz. Az angolok hajlottak volna a megállapodásra, csakhogy azt kérték, hogy menjek ki hozzájuk néhány napra afféle próbajátékra. Fájdalom, a Honvéd vezetői erre sem bólintották rá – egyrészt arra hivatkoztak, hogy válogatott labdarúgó vagyok, ne nézegessenek, hanem vegyenek meg, másrészt ott lebegett előttük a rossz példa: nem sokkal korábban Csucsánszky Zoltán súlyosan megsérült, amikor a Coventry tesztelte. Az üzletből így nem lett semmi, nem tagadom, emiatt van bennem némi hiányérzet.

Egyéb keserűség?

A frankfurti kitérőm nem úgy sikerült, ahogy azt terveztem, de, állítom, nem rajtam múlott. S e helyütt még azt említeném meg, hogy amikor Csank Jánost kinevezték szövetségi kapitánynak, kijelentette, hogy Izraelből nem hív meg senkit a keretbe. Holott akkoriban voltam a legjobb korban és formában, azonban így négy esztendő kárba veszett a válogatottság szempontjából. Sajnálom, hogy a magyar szurkolók akkor nem láthattak, amikor a csúcson voltam. Ettől függetlenül nincs bennem harag, ha találkozunk, ugyanúgy köszönök Csank Jánosnak, mint másoknak, hiszen tisztelem őt.

Azért hallottunk a sikereiről. A Beitarral kétszer, a Hapoellel egyszer lett aranyérmes, gondolom, itt is, ott is ajnározták.

Szerettek, csak nem egy időben… A két klub nem ápol baráti viszonyt, ami mindjárt érthetővé válik, ha hozzáteszem, hogy az egyik a bal-, a másik a jobboldal együttese. Ugyebár az első csapatom a Beitar volt, de ott, mivel nem tudták kiejteni, hogy Pisont, Pisonetnek hívtak a drukkerek. Évek múltán, amikor a Hapoelben szerepeltem, viszont már Pisometnek, ami annyit tesz, hogy Pisont meghalt…

Vajon Szűcs Lajos dühös-e még önre?

Nem hinném. Különben is: amikor az ominózus MTK–Ferencváros derbi második félidejében a kapujába lőttem a labdát, már megdöntötte a góltalansági rekordot. Jut eszembe, amikor a szünet végén mentünk vissza a pályára, gratuláltam neki az új csúcshoz, talán magam sem gondoltam volna, hogy a folytatásban én vetek véget csodálatos szériájának. Amikor legutóbb összefutottunk, figyelmeztetett is, hogy azóta tartozom neki egy bambival…

Mi újság Vecsésen?

Minden a legnagyobb rendben. Négy éve vagyok ott, tavaly ilyenkor kértek fel, hogy legyek játékos-edző.

Legalább biztos helye van a kezdőben…

Egyre kevésbé bírom a fiatalok tempóját. A munkát viszont roppant mód élvezem – s nem csak azért, mert Richárd öcsém a segítőm –, békében, nyugalomban dolgozhatok. Egy pályakezdő tréner mire vágyhat még?

Teszem azt, egy csábító ajánlatra.

Amikor a Hapoelben játszottam, Avram Grant a Maccabi Tel-Avivot irányította, és egyszer azzal fordult hozzám: István, megduplázom a fizetésed, csak gyere át hozzánk. Akkor nem egyeztünk meg, de ki tudja, ha most felhívna Londonból, és a Chelsea-hez invitálna, igent mondanék… A viccet félretéve: elsősorban Magyarországon szeretnék bizonyítani, előbb Vecsésen, majd egyszer, esetleg, Kispesten.

Az utánpótlással mi a helyzet?

Ha a gyermekeimre céloz, a hároméves Petra aligha lesz futballista, de imádkozom azért, hogy a nyolcéves Patrik azzá váljon. Van okom reménykedni, a SZAC-ban focizik, nagyon jó a rüsztje, az idősebbek között is ő végzi el a szabadrúgásokat, ráadásul mindene a labdarúgás. Együtt nézzük, együtt elemezzük a meccseket; nagyon élvezem ezeket az órákat.

A fia tudja, hogy az édesapja „király” volt?

Megesik, hogy egy-egy tornán engem kérnek fel díjátadónak, olyankor látom a „na, skacok, ő az én papám”-féle mosolyt az arcán. Máskor meg az én keblem dagad a büszkeségtől: megtörtént, hogy a legjobb mezőnyjátékosnak járó kupát éppen Patriknak adhattam át, no, abban a pillanatban nem akadt nálam boldogabb apa a Földön…