Maszuto útja

„Mi lenne, ha…?”

– Tóth Attila úgy emlékszik, így fordult hozzá néhány japán úr 2004 augusztusában. Az akkor 18 éves fiatalember Oszakában vett részt a juniorok amatőr világbajnokságán, és miután remek teljesítményt nyújtva másodikként zárta a viadalt, nekiszegezték a kérdést: „Mi

lenne, ha profi szumósnak állnál?” Némi töprengés után megszületett a válasz: három hónap elteltével Attilát már az 1-16-5 Hasiba, Taito-ku, Tokió címen lehetett elérni. A Csiganoura-heja (vagyis istálló) azóta is a második otthona, sőt ma már talán az első…

Itthon is a földön ágyazott meg magának

„Jól érzem magam– szögezile mindjárt Maszuto. – Büszke vagyok arra, hogy ugyan világéletemben apás-anyás voltam, az elmúlt években egyedül, teljesen ismeretlen közegben is megálltam a helyem. A beilleszkedés persze nem volt zökkenőmentes, a nyelvvel nehezen boldogultam, a japán konyhának akadtak nagyobb rajongói is nálam, miközben kezelnem kellett azt a helyzetet is, hogy zárt körbe kerültem. Ami az utóbbit illeti, segített a birkózómúlt: a tinedzserként megismert edzőtáborokra hajaz az itteni élet. Habár az edzőtáborból mindig hazamentünk, míg itt együtt élünk…”

Megjegyzendő, aki a szigetországban kényelemre vágyik, jobban teszi, ha elkerüli a hejákat: a japán szokásoknak megfelelően a padlón alvó Attilának, például, tíz hálótársa van. Nem meglepő, hogy néhanapján eszébe jut, milyen jó lenne, ha egy kipárnázott ágyban hajthatná álomra a fejét, igaz, amikor 2007 novemberében – 2004 novembere óta először – hazalátogatott, akkor nem élt a lehetőséggel – ugyanúgy a földön ágyazottmeg magának, mint Tokióban. Bizonyára nem akart elszokni a rossztól…

„Két hetet töltöttem otthon, mit mondjak, fura volt– folytatja Tóth Attila. – Amit az elmúlt három évben elmulasztottam, gyorsan bepótoltam, sőt a következő három esztendőre is bekajáltam pörköltből és székelykáposztából. Noha Tokióban üzemel egy magyar étteremnek nevezett akármi, a nevén kívül több pozitívumot nem tudok elmondani róla. Persze ez legyen a legnagyobb bajom. A lényeg az, hogy szép lassacskán jövök fel, a legalacsonyabbnak számító első osztályból a harmadikba jutottam, azaz az út felét már megtettem. A szakemberek mindenesetre azzal biztatnak, hogy ha továbbra is úgy végzem a feladatom, ahogy eddig, megvalósulhat az álmom, és bekerülhetek a legjobbak közé.”

A társak főznek rá, rezsit nem fizet

A profi pályafutása során a küzdőteret eddig 64 alkalommal győztesen, 54-szer pedig vesztesen elhagyó Maszuto úgy számol: ha minden jól alakul, újabb három év elteltével már az élmezőnyben feszülhet neki riválisainak. Jövőjét is ekkor alapozhatja meg, de aggódni addig sem kell érte: a Japán Szumószövetség versenyenként 100 ezer jent (a mai árfolyam szerint 163 ezer forintot) utal át a számlájára. Dőzsölésről azért nincs szó: évente mindössze hat tornát rendeznek.

„Ahhoz képest, hogy ezt zsebpénznek nevezik, nem rossz összeg – neveti el magáta Csiganoura-heja egyetlen „légiósa”. – Ha egy-egy viadalt pozitív mérleggel zárok, még busásabb a jövedelmem, ezt magamon kívül az istállót támogató szponzoroknak köszönhetem. Bár Japán a világ egyik legdrágább országa, félre tudok tenni annyi pénzt, hogy időnként meglepjem a barátnőmet, hiszen kosztra és kvartélyra nincs gondom, miközben a rezsibe sem kell beszállnom. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy főznek rám, hiszen a többiek nem merik rám bízni a különböző specialitások elkészítését. Munka nélkül azért nem maradok: a húst és a zöldségeket én vágom fel. No, ez sem kis meló, gondoljon csak bele, tizenegynéhány jól megtermett ember ebédjéhez mennyi alapanyag szükséges…”

Olykor megesik, hogy Attila a városban eszik egy jót. Minden torna után számolhatnak egy hét pihenővel, no, ekkor nyílik mód kis kikapcsolódásra. Maszuto állítja, már úgy ismeri Tokiót, mint a tenyerét, de ha netán eltéved, biztos lehet benne, hogy seperc kisegítik. A sportágra jellemző hajviselete, továbbá a kötelező ruhaviselete, a kimono azonnal elárulja róla, kiféle, miféle, és mivel a szigetországban kevés népszerűbb ember akad egy szumósnál, nem léphet ki úgy az utcára, hogy ne szólítanák le. Ehhez jön még az is, hogy egy 150 kilós fehér férfi nem gyakori látvány arrafelé, nem csoda, hogy a kíváncsiskodó japánok lépten-nyomon megállítják. Elismertségére házon belül sem lehet panasz, bár egyegy konfliktusba nagy riktán ő is belecsöppen.

Akit megvernek, bocsánatot kér

„Korrekt a kapcsolatom a srácokkal, ám tudja, hogy van az, amikor sokan élnek egy fedél alatt, elkerülhetetlenek a viták – tér kia zárt kör hátrányára a magyar szumós. – Megesik, hogy csak verbálisan esnek egymásnak a felek, miként arra is volt már példa, hogy tettlegességre került sor. Adok-kapokról ugyanakkor nem beszélhetünk, az íratlan szabály ugyanis így szól: kizárólag a szenpáj, azaz a hierarchiában feljebb szereplő tag üthet. A képlet egyszerű: vagy összevernek, vagy te versz össze valakit. Ja, és a végén annak kell bocsánatot kérnie, akit elpáholtak…

Mindenesetre igyekszem kimaradni a buliból, négyen vannak előttem a házi ranglistán, hatan pedig mögöttem, vagyis kaphatnék és adhatnék is bőven, de úgy vagyok vele, ha engem nem piszkálnak, én sem piszkálok senkit.”

Jól elvan, na.