Megfizetik, ha fázik

Mindenekelőtt: hogyan került Permbe?Mindenekelőtt: hogyan került Permbe?

Egy éve szóltak, hogy akad egy kecsegtető lehetőség, az Amkar hátvédet keres, és a szakmai stáb kíváncsi rám – elevenítette fel az oroszországi kaland kezdetét a 26 esztendős futballista. – Igaz, először nem kellett annyit utazni, az akkor Ausztriában edzőtáborozó csapathoz csatlakoztam – előbb néhány napra, majd miután sikerült meggyőznöm Rasid Rahimov vezetőedzőt, három évre.

Csodálkoznék, ha szerettei nem ráncolták volna homlokukat, amikor bejelentette, hogy ideiglenesen az Urálban állomásozik majd.

Édesapám megpedzette, hogy nem kellene olyan messze, no meg a bizonytalanba igazolnom, és bár utólag bevallhatom, bennem is volt félsz, amikor első alkalommal felültem a Permbe tartó gépre, ma már kijelenthetem: pályafutásom legjobb döntését hoztam, amikor rábólintottam az Amkar ajánlatára.

A papa is megnyugodott mostanra?

Mi az, hogy! Látja rajtam, milyen jól érzem magam, amit az is magyaráz, hogy alapembernek számítok. Ezt számokkal tudom bizonyítani: huszonhét meccsen játszottam a harmincból – a bajnokság novemberben ért véget –, s mindannyiszor kezdőként jutottam szóhoz.

Ezután igazán elárulhatná, miért hiányzott háromszor?

Csak a szokásos ok: sérülés vagy eltiltás miatt.

A körülmények, gondolom, mesések.

Jól gondolja. Az egymilliókétszázezres lakosú Perm iparváros ugyan, az orosz piac ide is betört, szerintem nincs olyan multi, amelyik ne tette volna be a lábát. A szakadék persze itt is nagy: vannak a nagyon gazdagok és vannak a nagyon szegények. A futballra természetesen sok pénz jut, úgyhogy elhiheti nekem, megéri Oroszországban játszani. Fogalmazhatok úgy is: roppant hideg van errefelé, ám megfizetik, hogy fázunk… A színvonalról pedig csak annyit: a klubok zsákszámra szerződtetik a valóban erősítést jelentő dél-amerikai játékosokat, az élcsapatokban – többek között – olyan klasszisok játszanak, mint a brazil válogatott Vágner Love, vagy a korábban a Barcelonában is megforduló argentin Maxi López.

Ahogy elnéztem a névsort, „vendégmunkásból” az Amkarnál sincs hiány.

Szerencsére, teszem hozzá. Velem együtt nyolc külföldi tagja van az együttesnek, hol bolgár, hol szerb, hol spanyol, hol magyar estet rendezünk. Ha mi vagyunk a házigazdák, a menü nem is lehet más, mint gulyásleves, a többiek egyszerűen rajonganak a párom főztjéért.

Az oroszok kimaradnak a buliból?

Dehogy. Nincs olyan meccs, hogy az egész társaság – feleségestül vagy barátnőstül – ne menjen el utána valahová. Nyilván ennek is köszönhető a tavalyi jó szereplésünk.

Bocsánat, nem nyolcadikok lettek?

De. Csakhogy amióta Amkar az Amkar, nem végzett ilyen előkelő helyen. S ha az utolsó fordulóban nem kapunk ki a biztos kieső Rosztovtól, még feljebb, hatodikként zártunk volna. Érdekes, az erősebb riválisok ellen jobban teljesítettünk, mint a gyengébbekkel szemben, és ez nemcsak a csapatra, rám is igaz. A forduló válogatottjába négyszer tettek be, rendre akkor tiszteltek meg ezzel, ha nálunk erősebb vetélytárssal találkozunk. A csúcs talán a bajnok Zenit elleni produkcióm volt, akkor még gólpasszt is adtam.

Korábban légióskodott Portugáliában és Horvátországban is. Oroszország mindent visz?

A Maritimóval az volt a bajom, hogy mindössze háromszor kaptam lehetőséget, és hogy őszinte legyek, a Hajduk Splitnél sem tudtam gyökeret verni. Utóbbi alighanem nevesebb egylet, mint az Amkar, a történelmét bizonyára többen ismerik, azonban idővel rájöttem: nem a múlt, hanem a jelen, továbbá a jövő számít. És ahogy elnézem, a Perm jövője fényesebb lehet, mint a Hajduké.

A közelmúltra visszatérve: kiszámolta már, hogy az elmúlt évben hány kilométert utazott a csapattal?

Még nem, de érdemes lenne. Perm, ugyebár, Európa keleti határán fekszik, innen kizárólag repülővel lehet nekivágni az idegenbeli mérkőzéseknek, kocsival még el sem hagytam a várost. A legközelebb Kazany található, a távolság ötszáz kilométer. Moszkvába sem szoktunk csak úgy átruccanni, ám az ember még mindig szívesebben indul el a csaknem másfél ezer kilométerre lévő fővárosba, mint Vlagyivosztokba; csak az út hét óra, ehhez jön még az ötórás időeltolódás. Nem sokon múlott, hogy a Vlagyivosztok búcsúzzon az első osztálytól, mit mondjak, nem bántam volna…

Amiatt kesergett, hogy a minap edzőt váltottak az Amkarnál?

Ha azt veszem, hogy Rasid Rahimov kérésére kerültem ide, és mindvégig jó volt a kapcsolatunk, szomorú vagyok, ugyanakkor megértem a távozását, hiszen a Lokomotiv Moszkva kereste meg. Úgy vélem, erre a hívásra hiba lett volna nemmel felelni.

Kizártnak tartja, hogy korábbi edzője Moszkvába csábítja?

Az itteni lapok írnak ezt-azt, és a keddi visszatérésem óta a szurkolók is arról faggatnak, maradok-e, vagy megyek. Konkrét érdeklődésről viszont nem hallottam, ennek hiányában pedig felesleges azzal foglalkozni, hol játszom a tavasszal. Az ellenben biztos, hogy vasárnap elrepülünk a csapattal Törökországba, mert a permi mínusz húsz Celsius-fokban képtelenség edzeni. Na, ez a fagy már megfizethetetlen…