A boldogság kapujában

Hány bejglit sütött?Hány bejglit sütött?

Tessék?

Hány bejglit sütött?

Nem véletlenül kérdeztem vissza… Az igazság az, hogy még életemben nem álltam neki tésztát gyúrni. Édesanyám gyerekkorom óta elkényeztet különböző finomságokkal – ezért vagyok annyira finnyás és válogatós… –, így nem kényszerültem rá, hogy a konyhában tüsténkedjek. Szerintem majd csak akkor veszek erőt magamon, ha a leendő gyermekeim követelik.

Diótörés és mákdarálás közben melyik karácsonyi ajándékról mesél majd a csöppségeknek?

Talán arról a babáról, amelyet még kislányként kaptam. Pislogott, sírni tudott, öltöztetni lehetett, nagyon jó volt vele játszani. Aztán egy hét elteltével levágtam a haját, gondoltam, gyorsan kinő. Hát nem nőtt ki…

Kézilabda volt valaha a fa alatt?

Az nem, viszont egyszer cipőt hozott a Jézuska. Tizenkét éves lehettem, amikor azt kértem, és mivel minden vágyam egy valódi, de kissé drága kéziscipő volt, belementem abba, hogy névnapomra, születésnapomra és karácsonyra kapjam.

Jó lehet: egy hónapon belül háromszor ünnepelhet. Inkább három kisebb ajándék vagy egy nagyobb?

Mindegy, tényleg mindegy. Mindennek tudok örülni. Annak is, ha nem kapok semmit, csak gondolnak rám. Legutóbb, például a franciaországi világbajnokság alatt „öregedtem egy évet”, Görbicz Anita és Hornyák Ági csillagszóróval a kezében, bohócsapkával a fején dalolt nekem, míg Herr Orsi azzal lepett meg, hogy franciául énekelte el a Boldog születésnapot. Tényleg nagy örömöt szereztek vele.

Mi igaz abból, hogy élete első edzésén rögtön a kapuba állt?

Minden. Az előzményekről hadd meséljek el annyit, hogy kilenc múltam, amikor úgy döntöttem, elmegyek karatézni. A foglalkozás hajnali hatkor kezdődött, csakhogy én hat után öt perccel értem oda. Ám a teremből olyan rettentő üvöltés hallatszott, hogy nem mertem belépni. Ma már persze nem bánom, hogy aznap öt perccel tovább aludtam… Szóval az első kézis edzés: a Balázs Béla-iskolában Takács Miklós és Róth Kálmán tartotta a foglalkozásokat, és egy nap, amikor a barátnőmmel a tornaterem előtt tébláboltunk, Takács Miklós – Isten nyugosztalja, csodálatos ember volt – szinte ránk förmedt:

„Lányok, mit csináltok holnap háromkor?” „Semmit” – hebegtük, mire ő: „Akkor három előtt öt perccel pólóban, rövidnadrágban és tornacipőben itt vagytok!” Másnap az volt az első kérdése, ki akar kapus lenni – a következő másodpercben az összes kéz a magasban volt. Szerintem ha azt kérdezi, ki megy fejjel a falnak, akkor is feltettük volna a kezünket… Máig nem tudom, miért, de végül rám bökött, mondhatni, abban a pillanatban megpecsételődött a sorsom.

Ha edzésen fociznak, kapusnak választják meg?

Érdekes, ilyenkor nem szeretek védeni, szívem szerint el sem hagynám az ellenfél kapujának előterét. Szeretek futballozni, persze ez nem jelenti azt, hogy tudok is.

Milyen lábas?

Jobb. Bár inkább két bal… Azért lövöm a gólokat.

Az rendben, hogy rugdossa, de pályafutása során vajon hányat dobott?

Nem fog ki rajtam, mert számon tartom. Nos: nullát. Holott gyakorolom becsülettel. A Bajnokok Ligájában, sőt most, a vébén is eljutottam már a kapufáig, azonban egykét centi mindig hiányzott. A többiek szekálnak is emiatt, de én sem maradok adósuk: azzal riogatom őket, hogy ha végre-valahára megtörik a jég, azonnal szögre akasztom a mezem. Nem is tudom, minek drukkolnak: hogy mostanság találjak be, vagy csak néhány év múlva…

Ha ez az ábra, meg se próbálkozzon a kapura lövéssel! Inkább elevenítse fel eddigi karrierje legszebb emlékét.

Szerencsés vagyok, mert a bőség zavarával küszködöm. Mesélhetnék – többek között – az első bajnoki címről, az Európa-bajnoki aranyéremről, a sydneyi olimpián elért második helyről, no és a zágrábi világbajnokság ezüstjéről.

Azt gondoltam, ha tehetné, utóbbi kettőt elfelejtené.

Biztosan sokan azt hiszik, hogy a pokolba kívánom azt a két döntőt, én mégis sikerként értékelem. Jó lenne persze, ha ezüstérmek helyett aranyakat őriznék otthon, de tudomásul vettem, hogy legyőztek minket.

A franciaországi nyolcadik hely sem bántja?

Magasan volt a mérce, igaz, mi tettük magasra. Bármi megeshet, még az is, hogy elsőként térünk haza – ugyebár így utaztunk ki. Végül úgy szerepeltünk, ahogy, ettől függetlenül állítom: nem történt tragédia. Három hónap múlva olimpiai selejtezőt vívunk, bízom benne, mi több, biztos vagyok benne, hogy ott és aztán Pekingben javítunk.

Tényleg nem látjuk többé világbajnokságon?

Tényleg. Megjegyzem, már jóval a torna előtt kijelentettem, hogy ez lesz az utolsó, csak arra nem mindenki kapta fel a fejét. Amióta hazajöttünk, sokan hívtak, miért mondtam le a válogatottságot, miközben szó sincs erről. Aki úgy véli, hogy a Franciaországban történtek miatt nem védek a következő vébén téved. Amúgy sem vagyok az a típus, aki egy rosszabb eredmény miatt megfutamodik, egyszerűen belefáradtam abba, hogy tornáról tornára cipelem a táskám. Azt ugyanakkor szomorúan tapasztalom, hogy mostanra sokan ellenünk fordultak, de vigasztal, hogy még mindig többen vannak azok, akik továbbra is szeretnek minket.

Korábban azt mondta, hogy harminchárom esztendős korában abbahagyja. Ezt most, huszonkilenc évesen is tartja?

Jó kérdés, hirtelenjében nem is tudom rá a választ. Rövid távú céljaim vannak, hogy mást ne mondjak, szeretnék nemzetközi kupát nyerni az ETO-val, ám hogy négy vagy öt év múlva hogyan alakul a sorsom, arról szerintem még egy jósnőt is hiába faggatnánk.

És mi lesz a tervezett magánóvodával?

Remélem, egyszer megnyílik. Csakúgy, mint a kapusiskola, amelyet Bakos Istvánnal és Hoffmann Beátával indítanánk Győrben. Gyerekekkel nagyon szívesen foglalkoznék a jövőben, ellenben edző nem akarok lenni; képtelen lennék a csapatomat a hidegben futtatni…

Nem lesz furcsa, amikor Kati néninek szólítják majd?

Dehogynem. Az a baj, hogy néha már most is így hívnak.

Milyen karácsonya lesz, nyugodt vagy egyik rokontól a másikig rohanós?

Nyugodt. Bár biztosan nem olyan szép, mint régen, mert édesapám több mint másfél éve nincs köztünk. Borzasztóan hiányzik, nemcsak most, az év minden napján… Hajdanán, amikor kihagytak az ifjúsági válogatottból, zokogva mentem haza, haragudtam az egész világra. Ma már tisztában vagyok vele, nem az a tragédia, ha kimaradsz a csapatból vagy ha elveszítesz egy meccset, hanem az, ha elveszítesz valakit. Ennél kegyetlenebb érzés nincs. S ha már itt tartunk: kérem, írja meg, hogy édesanyámnak köszönök mindent, amit tett és tesz értem, nélküle biztosan nem tartanék itt. Nagyon szeretem.

Az idén nem kért cipőt?

Hú, azt kellett volna! Na, mindegy, legalább csupa meglepetés lesz a fa alatt. Mint gyerekkoromban, izgatottan várom, mit hoz a Jézuska…