Kényszerszünetet tart Nemcsik Zsolt

Délután háromnegyed öt, a Va sas Pasaréti úti vívóterme. Nemcsik Zsolt civilben a galériáról szemléli lent edző klubtársait. Novemberben elkezdett fájni a térde, ami azóta csúnya játékot űz vele: időnként nagy fájdalmat okoz, aztán a gyulladás, pontosabban a tünetei néhány nap pihenő után eltűnnek – de mindig csak átmenetileg.„A bajnokság egyéni versenyének vége felé a fájdalom már akadályozott a mozgásban, nem tudtam megfelelően terhelni a térdem – mondta Nemcsik Zsolt, és óvatosan szemlélteti is a kardvívók klasszikus tempókereső rugózását, aztán megkönnyebbült arccal nyugtázza, hogy a két napja pihenő térd most nem fáj. – Ez az, most semmi, de ha keményen terhelem... Egyelőre várom a végleges orvosi szakvéleményt és a gyógykúrát. Eddig is jártam fizioterapeutához, de nem hozott megnyugtató eredményt.”

A jelenlegi legeredményesebb magyar kardvívó ezzel együtt egy percig sem fél attól, hogy a térde miatt probléma lenne a felkészülésével. Úgy véli, a beígért speciális kezelés gyorsan rendbe hozza a rakoncátlankodó testrészt, és már karácsony hetében újra vívószerelést húzhat.

Januárban két egyéni Világkupa-verseny következik, amit állapota miatt lehet, ki kell hagynia, hogy teljesen egészségesen vágjon neki világbajnok csapattársaival, Szilágyi Áronnal, Decsi Tamással és Lontay Balázzsal a február eleji athéni kvalifikációs viadalnak, amit szintén az ötkarikás selejtezősorozatba tartozó budapesti Gerevich, Kovács, Kárpáti-emlékverseny követ.

„Vezetjük a hagyományos világranglistát, így viszonylag gyengébb ellenfelek ellen kezdhetünk. Ha mind a két versenyen sikerülne a négy közé jutás, szinte lehetetlen, hogy lemaradjunk az olimpiáról. Bizakodó vagyok, a vébéarany kötelez minket” – mondta Nemcsik Zsolt, miközben edzője, Gerevich György már készülődik a délutáni edzésre, egyik lábfeje gipszben.

„Már két hónapja hordom, és még ugyanennyi ideig rajta is marad a rögzítés, megcsinálták az elkopott ízületet – nézegeti gipszcsizmáját a múlt héten tehetséggondozásért díjban részesülő vívómester, aki így is lelkiismeretesen iskolázik tanítványaival. – Inkább ők isszák meg a levét az állapotomnak, ahelyett, hogy velük szinkronban mozogva adnám nekik az ütemet, én jobbára álldogálok, ők pedig dupla távolságot kénytelenek teljesíteni.”