Budaörs vezére

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogyan került Patonay Imre Budaörsre. Nos, a klub vezetői (akik közben azon fáradoztak, hogy a Siókosár jogán rajthoz állhassanak az NB I B-ben) az Albacomp elleni tavaszi mérkőzésen azzal keresték meg, jó lenne, ha a Körmend és a Budaörs együttműködne a jövőben. Az utóbbi amolyan fiókcsapata lehetne az előbbinek, az A-csoporthoz még éretlenek onnan ide kerülnének, a tehetségek pedig innen oda. A szakmai igazgatónak tetszett az ötlet, a tárgyalások elkezdődtek, jól is haladtak – mindaddig, amíg Patonay Imrét meg nem fúrták Körmenden…

Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy az egészből nem lett semmi, mert abban az esetben nem beszélgethetnénk a szakemberrel a budaörsi Kék iskolában, amelyről két dolgot feltétlenül tudni kell: egy – tényleg kék, kettő – a Siókosár-NTE Budaörs otthona (habár csak jövő nyárig, mert addig felhúzzák a hiperszuper csarnokot). De térjünk vissza a beszélgetésre!

„Amikor kitudódott, hogy Körmenden nincs rám szükség, Kovács László, a Kaposvár elnöke rendkívül korrekt ajánlattal keresett meg – tér rá a lényegre Patonay Imre. – Mégis visszautasítottam, mert az a munka teljes embert kívánt, és ezt több okból is nem engedhettem meg magamnak. Hogy csak egyet említsek: a körmendi általános iskolában már harmincnégy éve tanítok, és ez nagyon sokat jelent nekem. Szóval Kovács Laci érdeklődését megköszöntem, és megegyeztem a budaörsiekkel. Amatőr együttesről lévén szó, hol munkahelyi, hol iskolai elfoglaltságok akadályozzák az edzéslátogatást, de nem baj, az első évben csak a fenn- és a bennmaradás a célunk.”

A rajtot mindenesetre remekül elkapta a Budaörs, a Pápát 95–58-ra győzte le, a következő fordulóban Sárváron játszott a mindössze hét felnőtt játékost felvonultató gárda, a 75–57-es vasi sikernek kivételesen nem örült az a 15 szurkoló, aki Körmendről ruccant át a találkozóra… Múlt vasárnap pedig a Veszprém nyert a „Kékben”, de a 72–66-os vendéggyőzelemre magyarázatul szolgálhat, hogy amíg a budaörsiek heti hármat, esetleg négyet edzenek, addig a bajnokjelölt bakonyiak nyolcat.

„Itt szinte mindent a nulláról kell kezdeni – magyarázza Patonay Imre. – Mindehhez türelem és idő kell, ám a lényeg az, hogy látok perspektívát a dologban, persze ezért is vállaltam el. Járom az NB I B-s és az NB II-es mecscseket, s örömmel tapasztalom, hogy Pesten is vannak tehetségek. Három-négy fiatalon már megakadt a szemem, ők jövőre akár a Budaörsöt is erősíthetik.”

Lelki szemeink előtt már megjelenik a Szolnokot elpáholó Budaörs, amikor egy ránézésre 17 éves ifjú érkezik meg az edzésre. „Szia, Imre” – nyújt kezet az edzőnek, aki egy „Szevasz” kíséretében mosolyogva fogadja köszönését. Tegezik a srácok?

– esik le az állam, hogy aztánkoppanjon is: mint kiderül, a körmendi suliban az elsősök is úgy toppannak be a tornaórára, hogy „Szia, Putesz!”

„Az elsősökön kívül harmadikosokat oktatok – folytatja a tanár úr. – Az órarendemet úgy állították össze, hogy csütörtök délben végzek, majd indulok a fővárosba, hogy este már ott tartsam az edzést. Elhihetik, engem aztán csöppet sem zavar, hogy az NB I B-ben kell edzősködnöm, az a fontos, hogy alkothatunk valamit, ami idővel nemcsak Budaörsnek, hanem a magyar kosárlabdának is hasznos lehet.”

Kezdődik az edzés, csak egy kérdésre marad idő: a körmendi gyerekek a Boci, boci tarkánál alighanem gyorsabban tanulják meg a „Patonay Imre, meghajlunk előtted, a Körmendi Dózsát az egekbe emelted” nótát, vajon a budaörsi változat mikor csendül fel?

„Nem hiszem, hogy egyhamar, hiszen Körmenden a közönség és a csapat együtt épült fel, éveknek kellett eltelniük, amíg a csúcsra jutottunk – tiltakozik a szakvezető. – Ámbár három-négy esztendő alatt itt is összejöhet az, ami odahaza, és akkor még az is előfordulhat, hogy A-csoportos meccsen újra leülök a körmendi csarnok kispadjára – csak a másikra…”