Végre egyszer mi is örülhettünk (1)
Ilyesmire is rég volt példa: egy magyar csapat játékosai azért bosszankodhattak, mert nem győzték le német ellenfelüket. Háromnegyed óránál is több telt már el a lefújás után, amikor Hercegfalvi Zoltánék még mindig azon rágódtak, hogy három nagy helyzetük közül legalább egyet kihasználhattak volna. Tegyük hozzá, minden okuk megvolt a kesergésre, hiszen a Honvédnak valós esélye volt arra, hogy felülmúlja a Hamburgot. Ha a Hollandiából érkező bíró, Bjorn Kuipers megadja az Ivancsics Gellért buktatásáért járó büntetőt, ha Abraham nem lő öt méterről öt centivel fölé, ha Hercegfalvi Zoltán bombája csak egy kicsit laposabb, akkor…
Persze óvakodjunk attól, hogy egy kalapemelést érdemlő eredmény után – jó magyar szokás szerint – átessünk a ló túlsó oldalára. Hiszen a vendégek éppúgy elszalasztottak néhány lehetőséget a gólszerzésre, ha Nigel De Jong lábbal nem Tóth Ivánt, fejjel pedig nem a kapufát találja el, vagy ha Paolo Guerrero nem ront ziccert (ahogy a 36 éves kispesti kapus lement spárgába, azt egy tornaversenyen magas pontszámmal díjaznák…), akkor most alighanem azon siránkozhatnánk, hogy Pesten is győzni tudott a HSV.
Maradjunk annyiban, a döntetlen megfelelt a játék képének. Supka Attila együttese semmivel sem nyújtott roszszabb teljesítményt, mint Huub Stevens alakulata, a Honvéd – az első tíz perctől eltekintve – annyira egyenrangú partnere volt a Hamburgnak, mint Ginger Rogers Fred Astaire-nek. A Soproni Ligát négy forduló után pontveszteség nélkül vezető piros-feketék a Bundesligában eddig hibátlan riválisuk (azért ne feledjük, csupán egy hete rajtolt el a német bajnokság…) ellen maximálisan helytálltak, s ez arra mindenképpen elég volt, hogy megőrizzék 2007-es hazai veretlenségüket.
A házigazdák előre megmondták, nem állnak be védekezni a párharc favoritjának – joggal – kikiáltott németek ellen, inkább nekik esnek, aztán lesz, ami lesz. Hittük is meg nem is, hiszen az elmúlt időszakban hányszor, de hányszor hallottunk ehhez hasonló fogadkozásokat a nemzetközi meccsek előtt, és mi lett a vége? Csapataink úgy vertek tanyát a saját térfelükön, hogy a kapujuk elé felhúzott (védő)fal láttán még Kőműves Kelemen is elismerően csettintett volna. A kispesti tulajdonos, George F. Hemingway mindenesetre a kezdés előtt leszögezte: a bunkerfociért nem hajlandó fizetni, s feltehetőleg ez is serkentőleg hatott a játékosokra. A védekezésre csak annyi energiát pazaroltak, amennyi a hamburgi támadások megszűréséhez kellett. Itt jegyezzük meg, a hátsó alakzatból, sőt az egész mezőnyből kiemelkedett Benjamin. A Honvéd elefántcsontparti légiósa földön és levegőben egyaránt korlátlan úr volt, ráadásul makulátlan produkciója kellő pimaszsággal párosult: utolsó mezőnyjátékosként két ízben is olyan cselt engedett meg
Folytatás a 3. oldalon
