Megváltozott a világ

Jól tudom, hogy nem volt kint a bajnoki döntőn?Jól tudom, hogy nem volt kint a bajnoki döntőn?

– Így van, két-három éve már nem járok mérkőzésekre. Miután már nem én voltam a csapat edzője, egy ideig még ott ültem az asztalok környékén, de nem tudtam megállni, hogy ne szóljak közbe néha, ami viszont nem tisztességes az edzőkkel szemben. Később olykor a csarnok előtt sétálgattam a mérkőzések alatt, mégsem lett volna jó, ha a nyílt utcán kapok infarktust, úgyhogy most már otthon várom az eredményeket, és csak videón nézem vissza a találkozókat.

És kedden mit látott a videón?

Előzetesen nem mi voltunk az esélyesek, úgy számoltunk, az öt ötös döntetlen lenne reális eredmény, ami a Postás bajnokságát jelenti, ahogyan az végül történt is. De miután három egyre vezettünk, azt gondolom, onnan már meg kellett volna nyernünk a találkozót. Azt nem vártuk, hogy Boros Tamara kikap Éllő Viventől, és Póta Georgina is legyőzhette volna Jie Schöppöt.

Mennyire keseríti el, hogy vége a nagy sorozatnak?

Minden vereség után el vagyok keseredve, szerintem nem is igazi sportember, akinek nem fáj egy-egy kudarc. Értek már minket kellemetlen meglepetések korábban is, a mostani talán annyiban más, hogy nem jött teljesen váratlanul. Már az év elején számoltunk vele, hogy kikaphatunk, hiszen már nem volt ázsiai légiósunk – ami miatt a Bajnokok Ligájában sem indultunk –, ráadásul szezon közben Fazekas Máriának kétszer is műtötték a térdét, és Boros Tamara is hónapokig betegeskedett – mondom, nem is számítottunk esélyesnek. Összességében azonban az eddigi eredményekkel nagyon is elégedettek lehetünk, hiszen négy évtizeden át voltunk ott a hazai és a nemzetközi mezőny élén.

Miért nem szerződtettek új légiósokat, hogy állni tudják a hazai és a nemzetközi versenyt?

Nehéz döntést kellett hoznunk. A Központi Statisztikai Hivatal is egyre kisebb szervezet lesz a költségvetési takarékosság miatt, a kevesebb forrásból pedig a sportra is kevesebb jut. A magyarországi sportszponzoráció pedig egyáltalán nem üzleti, hanem baráti alapon működik, ami persze teljesen érthető, hiszen még a nemzetközi sikerek sem hozzák a pénzt, inkább csak viszik: legutóbbi BEK-győzelmünk például nemhogy új szponzort hozott volna, de utána ki is szállt egyik támogatónk. Így aztán el kellett döntenünk, veszünk-e idegenlégiósokat súlyos milliókért, és egy-két évnyi vacillálás után a nyáron úgy határoztunk, más irányban kell folytatnunk. Ekkora összegből fenn tudjuk tartani a teljes utánpótlásbázist, több edzőt tudunk alkalmazni, több játékost tudunk kinevelni.

De annak idején éppen a Statisztika kezdte el behozni a légiósokat…

Részben igen, ám először csak a nemzetközi kupákban indítottuk az ázsiaiakat, ahol nem volt más választásunk, ha versenyben akartunk maradni. Csak azután szerepeltettük őket a hazai bajnokságban is, amikor mások is elkezdték. Ráadásul ez éppen az az időszak volt, amikor kissé szétszéledt a játékoskeretünk, amelyet ki kellett egészíteni. Emellett számos olyan légiósunk volt, aki a szerencsének vagy egy-egy barátságnak köszönhetően kevesebbért játszott nálunk, mint amennyit máshol kaphatott volna. A kínai olimpiai bajnok Csen Jing például maga kopogtatott be hozzánk, hogy szeretne itt játszani, mivel Magyarországon élt a barátja, a szingapúri Li Csia-vejt pedig párospartnere, Boros Tamara hívta hozzánk. De a tavalyi döntő után megérett bennem a felismerés, hogy ennek nincs sok értelme: idejön két csapatba három pingpongos, talán éppen ugyanazzal a repülőgéppel, eldöntik a magyar bajnoki címet, majd hazamennek – ez nem sokat segít a hazai asztalitenisznek, amelynek gerincét most is Statisztika-játékosok adják, és ez nagyrészt így is volt az elmúlt negyven évben. Annak pedig nem lett volna sok értelme, hogy óriási összegeket befektetve mindent megnyerjünk, de közben lemondunk az utánpótlásról, vagy túlvállaljuk magunkat, és a végén bajba kerülünk, esetleg meg is szűnünk, mint sok más csapat.

Eszerint visszatérnek a régi recepthez, és megint kizárólag saját nevelésű pingpongosokra építenek majd?

– Egyelőre igen, de sosem lehet kizárni, hogy valami szerencsés véletlen folytán sikerül igazolnunk valakit.

És ez milyen eredményeket hozhat a jövőben? Azt most még nem tudhatjuk. Nem lehet tudni, milyen lesz akár a mezőny, akár a mi csapatunk, hiszen a pingpongban elég, ha egy-két új játékos érkezik, máris megváltoznak az erőviszonyok. Régebben négy-öt évre előre tudtunk tervezni, tudtuk, mely tizenhárom-tizennégy éves játékosokból áll majd össze a felnőttcsapatunk, de mostanra nagyon sokat változott, elüzletiesedett a világ. Annak idején igazi családi kapcsolatokat lehetett kialakítani, könnyebb volt közösséget építeni.