Az állami sportirányítás fordítva ül a lovon

Érdeklődéssel figyelem minden nap a Nemzeti Sport fórumot, és szeretnék néhány gondolatot megosztani az olvasókkal.

Az elmúlt évtizedben drámaian csökkent a sportegyesületek, a működő szakosztályok, ennek következtében az igazolt, rendszeresen sportoló fiatalok száma. Az élsport területén az állam nem vette komolyan az 1996-os olimpiára első ízben kiírt kvalifikációs versenyekre való felkészülést és az azzal járó finanszírozási szükségleteket.

Az ezt megelőző évek átgondolatlan intézkedései és azok hatásai az olimpiai játékok eredményességének csökkenéséhez, az utánpótlás-nevelés háttérbe szorításához, a sportágfejlesztés elhanyagolásához, a vidék sportjának elsorvadásához, az önkormányzati sporttámogatások drasztikus csökkenéséhez vezetett, aminek beláthatatlan kihatásai lehetnek a magyar sportra.

Az egyesületek sokszor törvénytelen módszerek alkalmazására kényszerülnek, s folytatnak élet-halál harcot – a tét a lét, a fennmaradás. Holott jól működő egyesületek nélkül nincs eredményes magyar sport, és nincs szabadidő-sport, azaz tömegsport sem!

A magyar sport állami vezetésének döntéseit mindig az ál- és fél megoldások jellemezték.
A mindenkori kormányok nem merték teljes egészében felvállalni és kimondani, hogy a sikeres olimpiai szereplés nemzeti érdek, kiemelten, hosszútávon és tervezhetően kellene támogatni sikersportágainkat, amelyek több évtizedeken keresztül és jelenleg is a magyar sport nemzetközi tekintélyét kivívták.

Ha a sikeres olimpiai szereplés fontos, akkor csak az eredményesség alapján lehet állami támogatásokat osztani! Nincs kis és nagy, egyéni és csapat, népszerű vagy nem népszerű, érdekes és unalmas, látványos vagy nem látványos, eladható vagy nem eladható sportág, csak egy megnevezés lehet: eredményes vagy eredménytelen.

Ugyanazt az aranyérmet osztják valamennyi sportágban, és kár azon filozofálni, hogy miért kajak-kenuban, vívásban, öttusában (stb.) vagyunk eredményesek, és miért nem a jól eladható, nyugati országokban is divatos sportágakban.

Valóban sokféle támogatási elvet lehet kreálni, ha a világversenyeken való siker nem nemzeti ügy, ha nem a tradíciók tiszteletben tartása, a nemzeti önbecsülés az elsődlegesen fontos.

A magyar sportban évtizedeken át állami szakmai irányítás volt, amely zsákutcába vezette a magyar sportot. A szakmai feladatok ellátása és a rendelkezésre álló források felhasználásának módja a szakszövetség dolga kell, hogy legyen, az utánpótlás-nevelés, a tehetségek kiválasztása és azok felnevelése az egyesületeké.

Előző irányítójának és koordinátorának a MOB-nak, az utóbbinak a NUPI-nak kell lenni, a két szervezetnek pedig egymás mellett, de egymásra épülve kell koordinálnia a magyar sport szakmai munkáját!

Véleményem szerint, az elmúlt évtizedben is csökkenő pénzügyi források oda vezettek hogy, elhanyagolt, lepusztult, pénztelen egyesületek és létesítmények jellemzik a magyar élsportot, miközben edzőink mind nagyobb számban távoztak külföldre, s erősítették vetélytársainkat itt megszerzett tudásukkal.

Ha ebből a szemszögből nézzük a három utolsó olimpia eredményeit, azt mondhatjuk, hogy ez egy csoda, helytálltunk, még mindig a világ legjobb 15 nemzete között vagyunk. A versenysport területén a magyar sport „nagyhatalom”, hiszen az összesített eredményességi rangsorban az olimpiák történetében a hetedik helyen áll.

Úgy tűnik, hogy az állami sportirányítás fordítva ül a lovon. Fél évszázaddal ezelőtt a magyar kormány – elsősorban politikai okokból – minden pénzt beleölt az élsportba, emellett volt szabadidős, iskolai és egyetemi sport, voltak nagy eredmények, nagy példaképek, miközben a nyugati világ amatőr versenyzőkkel vett részt az olimpiai játékokon, lényegesen kisebb konkurenciát jelentve.

Jelenleg a nyári játékokon 203 ország vesz részt a világ öt kontinenséről – egyre fontosabbnak tartván a sport és azon belül a versenysport támogatását – milliárdokat költenek a sikeres olimpiai szereplés érdekében, miközben nálunk a kormányzat épp most hátrál ki még jobban az élsport mögül – mintegy betetőzve azt a folyamatot, amely a rendszerváltással indult el.

A többcsatornás, tervezhetetlen állami támogatás az utánpótlás háttérbe szorításához vezetett,
ami jelenleg is komoly gondokat okoz, a NUPI pozitívan értékelhető működése ellenére.

Ha az elmúlt évtizedekben történtekre visszatekintünk, akkor sajnos azt állapíthatjuk meg, hogy a sportpolitika időről-időre a sport valamelyik ágát a többi kárára preferálta.

Ez a beavatkozás szembeállította egymással a társadalom számára egyébként igen értékes sporttevékenységeket feszültségeket okozva a magyar sport mozgalomnak.

A magyar sport hagyományainál és eredményeinél fogva többet érdemel, mint hogy a legfelső irányító szerve egy minisztérium szakállamtitkárságaként működjön.

Gyurcsány Ferenc 2004 augusztusában az alábbi nyilatkozatot tette a Nemzeti Sportban:

„A minisztérium megszüntetése szakmailag és politikailag is hibás döntés lenne! A magyar sportnak erős képviseletre van szüksége a kormányban, de az élet más területén, például az üzleti tárgyalások során is. Nemcsak hiba lenne a minisztérium megszüntetése, hanem végzetes kárt okozna! A várható költségvetési előnyök messze nincsenek arányban azzal a kárral, amit a megszüntetés jelentene.” No comment!

Ami a Magyar Olimpiai Bizottság szerepét illeti az atlantai olimpia után, de különösképpen az Ifjúsági és Sportminisztérium megalakulása után megerősödött.

A minisztérium a sport területei közötti támogatás arányát megállapította, a finanszírozás pedig a MOB-hoz került, miképp a sportirányítás egyes területei is. Az előző olimpiai ciklusban a MOB bizonyította alkalmasságát az irányítási és finanszírozási feladatok ellátására.

Ugyanakkor a többcsatornás finanszírozás továbbra is tervezhetetlen, kiszámíthatatlan és áttekinthetetlen – súlyos működési zavarokat okoz a sportéletben.

A sportirányítás nem oldotta meg a sport köztestületek és az országos úgynevezett ernyőszervezetek profiltisztítását (MOB, NSSZ, FONESZ, MDSZ stb.).

A sporttörvény újabb, készülő módosításában le kell fektetni, hogy az egészséges életmód és a versenysport támogatása nemzeti érdek, támogatása kiemelt állami feladat. Csökkenteni és megnevesíteni kell a támogatottak körét!

Véleményem szerint a hagyományos és sikeres olimpiai sportágak úgy az versenysport, mint a hozzájuk tartozó szabadidő-, diák- és parasport kiemelten, elkülönítve kezelendő, ez biztosítja a magyar sport gerincét.

A sport valamennyi további területe képezi a sport másik nagy csoportját, melynek hasznossága, fontossága szintén nem vitatom. Így együtt lehet színes a kínálat, hogy a magyar fiatalok megtalálják azt, ami számukra vonzó, ahol a tehetségüket kibontakoztathatják.

Két „csúcsköztestületet” kell megbízni a magyar sport társadalmi irányításával, koordinálásával, finanszírozási és tagsági átfedések nélkül.

Ennyi bevezető után konkrét javaslatokkal is élek:

Decentralizált, egyszerűbb, áttekinthetőbb sportirányítást!

Két köztestületre kell bízni a magyar sportot: a Magyar Olimpiai Bizottságra és a Nemzeti Sportszövetségre. Az olimpiai sportágakat teljes mértékben a MOB-ra kell bízni, amint az Sárközy Tamás professzor javaslatában szerepel – ő egyébként a teljes magyar sport irányítását a MOB-ra testálná, amint azt a kormányzati megrendelésre készült, az államapparátust átvilágító tanulmányában írta.

Az állam továbbra maga intézné a költségvetés tervezését, leosztaná a forrásokat, kezelné az állami sportvagyont, beleértve a létesítményeket, azok fejlesztését, felügyelné a sportegészségügy szakmai rendszerét, a doppingellenes küzdelmet, a Testnevelési Egyetem edzőképzését, a sporttudományos kutatást.

Az állam tegye kötelezővé a közoktatásban a mindennapos testnevelési órát, fejlessze a létesítményeket, a sportberuházások és sportesemények támogatása élvezzen adókedvezményt, valamint a GDP 1 százalékára emelje az állam a sport költségvetési támogatását!

A MOB-hoz tartoznának az olimpiai sportágakkal kapcsolatos feladatok, a NUPI, a sportösztöndíj-rendszer, az olimpiai műhelyek, olimpiai sportközpontok szakmai felügyelete, a sportdiplomácia irányítása, társult tagként csatlakozna hozzá a Paralimpiai Bizottság.

A Nemzeti Sportszövetség égisze alá tartoznának a nem olimpiai sportágak, a szabadidősport, a diáksport, az egyetemi sport, a fogyatékos sport, a sportinformatikai rendszer, az önkormányzatok sportigazgatóságai, a különféle szolgáltatások (versenyengedélyek, mentőszolgálat, pályázatok, jogi,gazdasági egyéb szolgáltatások).

Így egycsatornássá, átfedések nélkülivé, kiszámíthatóvá és ellenőrizhetővé válna a sportfinanszírozás, a forrásokat a két nagy köztestület a közgyűléseik jóváhagyásával osztaná tovább, egyszersmind feloldaná a magyar sport megosztottságát, kiküszöböl számtalan, vitára okot adó problémát.

A finanszírozásnál elsődlegesnek kell tekinteni az eredményességet – az állam a jelen gazdasági helyzetben nem vállalhatja fel valamennyi sportág támogatását; meghatározott kritériumok alapján kell a legjobbakat, a legjobb perspektívát nyújtó sportágakat finanszíroznia, hosszútávon, tervezhető módon.

Ehhez átgondolt sportstratégia szükséges, sportbarát jogi környezettel.

Csak így válhatunk – véleményem szerint – a sport nemzet megtartása mellett, sportoló nemzetté!