Képesek úrrá lenni a nehézségeken – ez a titok.
Aki ezt tudja, mindent tud az életben, földön, levegőben, vízen, víz alatt.
Történhetett akármi, megremeghetett a kéz, elléphetett az ellenfél, lehetett pontatlan a passz, az elszántság töretlen maradt. Ha elveszett a biztató szituáció, ha odalett a kínálkozó alkalom, senki se siratta, hanem arra figyelt, hogy a következő – gyakran a pillanat tört része alatt meghozandó – döntése helyes legyen.
Ez az alapállás nem elhatározás kérdése, nincs az a fogadkozás, amelytől egyik napról a másikra elsajátíthatná az ember, vagy ott van a génekben, a zsigerekben, vagy nincs.
A magyar pólósok a magukénak tudhatják.
Náluk, ha vízbe kell szállni, nem számít a múlt, nem jönnek elő a szép, az aranyérmekkel megtűzdelt emlékeik, csak a jelen számít. A pillanat. Arra vágynak, arra törekszenek, hogyha úszni kell és a kezükben a labda, ne legyen náluk jobb. A földkerekségen.
A mérkőzés minden pillanata ezt igazolta. Kiss Gergő gól utáni artikulálatlan, felszabadító üvöltése éppen úgy bizonyíték, mint a lecserélése után a kispadról vezénylő Szécsi kapus önkívülete vagy éppen Kemény kapitány tartósan ökölbe szorított keze. És persze valós összegzése, mely szerint – bírók ide, bírók oda – maguknak tették nehézzé a fiúk a meccset.
Mindig a magyarok és a szerbek, ez már unalmas – mondogatták esztendők óta a bennfentesek, hogy aztán most beléjük szoruljon a szusz. A magyarok maradtak.
Elsüllyeszthetetlenül.
Legfrissebb hírek
