Öröm helyett könnyek

Pokol, menny, pokol. Ez volt a magyar női vízilabda-válogatott útja az amerikaiak elleni elődöntőben. Tudtuk, hogy Guy Baker csapata hihetetlenül keményen, az ellenfelet a levegőtől is megfosztva játszik, de egészen másként hangzik ez a parton, mint a vízben. Godova Gábor játékosai a kaputól távol tanácstalanul adogattak, és legfeljebb kényszerlövésekkel próbálkoztak. Szerencsére így is tartani tudták a lépést, az amerikaiak nyakában loholtak (4–3), akik azonban sorozatban három gólt szerezve 7–3–as vezetésre tettek szert a harmadik negyed 3. percére, majd a záró negyed előtt 8–5 volt az állás.

Vártuk a csodát, s meg is érkezett. A negyedik felvonásban zseniálisan védekezett a centerek ellen Takács Orsolya és Tomaskovics Eszter, jöttek a gólok (Valkai Ágnes, Primász Ágnes, Tomaskovics Eszter), s jött az egyenlítés is.

Vele pedig a hosszabbítás, amelyben 25 másodperc elteltével Primász zseniálisan ívelt, először vezettünk a meccsen, de nem tudtuk megtartani az előnyt. Natalie Golda még az első három percben egyenlített, a mindent eldöntő gólt pedig Lauren Wenger szerezte meg. A legvégén 18 másodpercünk maradt előnyben, ám középről senki sem vállalta el a lövést. Végül Stieber Mercedes célzott jobbról, ám Armstrong fején meghiúsult a fináléba jutás. Mosolyok helyett könnyekkel zárult a nap.

Vajon nem érezte-e tehetetlennek magát Godova Gábor 8–5-ös amerikai vezetésnél a negyedik negyedben?

„A meccs úgy alakult, ahogy számítani lehetett rá. Az amerikaiak biztosan játszották az erővízilabdát, mi alig jutottunk lövéshez. Úgy tűnt, bedarálnak minket, ám később a túloldali hibákat remekül kihasználtuk. Volt tartása a csapatnak, a hosszabbítás mindig lutri” – mondta Godova Gábor szövetségi kapitány.

Stieber Mercedes szerint: „A negyedik negyedben játszottunk úgy, ahogy az egész meccsen kellett volna. A vereség ellenére jó volt látni, hogy van tartása a csapatnak, ez biztató a jövőre, így már a bronzmérkőzésre nézve is.”