Döglött oroszlán

Nem szabadna visszafelé mutogatni, nem kellene keseregni egy olyan eredmény miatt, amelyen változtatni már úgysem lehet, de csak most látszik igazán, milyen fontos lett volna legyőzni Máltát.

Azt nem mondom, hogy jobb lenne a futballunk, abban viszont biztos vagyok, hogy az országban most sokkal jobban szeretnék a focit. A helyzet ugyanis az: ha Máltán nyert volna (volna…!) a nemzeti csapat, akkor a sors különös kegyelméből, az Európa-bajnoki selejtezők C-csoportjának meglepetéseredményei alapján Magyarország a hétcsapatos tabella harmadik helyén állna, Törökország és Görögország mögött, megelőzve a már három „méretes” botlást elkönyvelő Norvégiát.

Az emberfia csak ilyenkor érez rá arra, hogy mit jelent a sportéletben az, ha egy csapat képes kifulladásig harcolni, s hogy a hajdanán lesajnált, biztosan legyőzhető válogatottak ellen (mint éppenséggel Málta is) manapság mekkora kincset ér, ha egyetlen csúf góllal győz(het)nek a mieink.

A Málta ellen elveszített pontokat nem csak az önbecsülésünk miatt sirathatjuk, ugyanis mára kiderült, meglétük esetén minket segítene a szerencse. És akkor megtörténne az, amiért annyit könyörögtünk: csak legyünk egyszer hajszálnyira a bravúrtól, mert akkor...

És akkor megint lehetne szeretni a futballt Magyarországon.

Lehetne lelkesedni, számolgatni, reménykedni, még úgy is, hogy mindenki pontosan tudja, csak álmokat kergetünk. Erős lenne azonban a hit és az önbizalom, ami nélkül egyetlen sportoló sem futhat ki a pályára. Végre a saját bőrünkön éreznénk azt, mennyit ér, ha a riválisaink megbotlanak.

Mert lám, megesik ez is.

Úgyhogy szebb lenne a világ, ha megvertük volna Máltát, és csodálkozhatnánk, hogy nem a helyünkön, hanem annál előrébb vagyunk: harmadikok a tabellán.
Így viszont a helyzet olyan, mint amikor valaki ráteszi a lábát a döglött oroszlán testére, és felszegi a fejét: én nyertem!

Szóval, Máltát le kellett volna győzni, az az őszi vereség a magyar futball legnagyobb kudarca, szégyene...