Azt nem mondom, hogy jobb lenne a futballunk, abban viszont biztos vagyok, hogy az országban most sokkal jobban szeretnék a focit. A helyzet ugyanis az: ha Máltán nyert volna (volna…!) a nemzeti csapat, akkor a sors különös kegyelméből, az Európa-bajnoki selejtezők C-csoportjának meglepetéseredményei alapján Magyarország a hétcsapatos tabella harmadik helyén állna, Törökország és Görögország mögött, megelőzve a már három „méretes” botlást elkönyvelő Norvégiát.
Az emberfia csak ilyenkor érez rá arra, hogy mit jelent a sportéletben az, ha egy csapat képes kifulladásig harcolni, s hogy a hajdanán lesajnált, biztosan legyőzhető válogatottak ellen (mint éppenséggel Málta is) manapság mekkora kincset ér, ha egyetlen csúf góllal győz(het)nek a mieink.
A Málta ellen elveszített pontokat nem csak az önbecsülésünk miatt sirathatjuk, ugyanis mára kiderült, meglétük esetén minket segítene a szerencse. És akkor megtörténne az, amiért annyit könyörögtünk: csak legyünk egyszer hajszálnyira a bravúrtól, mert akkor...
És akkor megint lehetne szeretni a futballt Magyarországon.
Lehetne lelkesedni, számolgatni, reménykedni, még úgy is, hogy mindenki pontosan tudja, csak álmokat kergetünk. Erős lenne azonban a hit és az önbizalom, ami nélkül egyetlen sportoló sem futhat ki a pályára. Végre a saját bőrünkön éreznénk azt, mennyit ér, ha a riválisaink megbotlanak.
Mert lám, megesik ez is.
Úgyhogy szebb lenne a világ, ha megvertük volna Máltát, és csodálkozhatnánk, hogy nem a helyünkön, hanem annál előrébb vagyunk: harmadikok a tabellán.
Így viszont a helyzet olyan, mint amikor valaki ráteszi a lábát a döglött oroszlán testére, és felszegi a fejét: én nyertem!
Szóval, Máltát le kellett volna győzni, az az őszi vereség a magyar futball legnagyobb kudarca, szégyene...
Legfrissebb hírek
