„Én harcos vagyok…”

„Gyerünk, gyerünk gyerekek, még nincs vége!” – biztatta társait Benedek Tibor a második félidő vége előtti pillanatokban, a Domino 10–1-es vezetésénél. A válogatottba visszatérő csapatkapitány intelmei hatottak: a honvédosok a harmadik és a negyedik negyedet is komolyan vették, így 15–7-es csapást mértek a Posillipóra.

– Csak azt ne mondja, hogy a nagyszünetben izgult a három pont miatt.
– A győzelmünket nem féltettem, addigra már eldőlt a meccs – felelte Benedek Tibor. – Nem is azért szóltam a srácoknak, mert mondjuk, húsz kettőre akartunk nyerni, sokkal inkább azon volt a hangsúly, hogy a hátralévő játékidőben is maximálisan koncentráljunk, mert a vízilabda olyan, ha az ember figyelme egy pillanatra kihagy, könnyen megsérülhet. Márpedig ennyit nem ér az egész.

– Ön tudja, milyen érzés sokat kihagyni: a válogatottól egy év nyolc hónapot volt távol. Nyilván hiányzott.
– Nézze, ahhoz, hogy valaki válogatott legyen és nyerjen is, rengeteget kell dolgoznia. Amikor kiderült, hogy szívritmuszavarral bajlódom, nem volt más választásom, le kellett mondanom a válogatottbeli szereplést. Megjegyzem, az elmúlt időszakban nem is lett volna esélyem a kerettagságra, ugyanis nem végeztem el azt a munkát, amelyet Kemény Dénes megkövetelt és megkövetel a kiválasztottaitól. Nemegyszer megesett, hogy amikor a többiek valamelyik világversenyen küzdöttek, én nyaraltam... A legutóbbi világbajnoki döntőt például nemrégiben néztem meg felvételről – no, az borzalmas volt. Nem a mérkőzés, hanem hogy nem lehettem ott. Az ehhez hasonló pillanatok tehát hiányoztak.

– A szövetségi kapitány csütörtökön hirdette ki a márciusi vébére készülő bő keretét, amelyben ugyebár ön is helyet kapott. Benedek Tibor egy volna a tizenkilenc játékos közül?
– Így van, egy vagyok a tizenkilencből. Biztos melbourne-i utazó egyelőre nincs, majd Dénes eldönti, ki az a tizenhárom pólós, akit elvisz a tornára. Azt viszont álszerénység nélkül tehetem hozzá, hogy Benedek Tibort sosem lehet nem figyelembe venni. Mindenki tudja, mit jelent Benedek Tiborral együtt játszani. Természetesen én is tisztában vagyok ezzel, ezért jelentős felelősség hárul rám. A sydneyi és aztán az athéni olimpia előtt is meg kellett küzdenem a helyemért, ez most sem lesz másként. De állok elébe! És még valami: e helyütt szeretném megköszönni a kapitánynak, valamint a csapat tagjainak, hogy lehetővé tették a visszatérésemet – főleg azután, hogy én mondtam le a válogatottságot. Még az a szerencse, hogy nem rendeztek nekem búcsúmeccset...

– Amit eddig nem nyert meg, az a cím talán nem is létezik a sportágban. Harmincnégy évesen mi motiválja még?
– A harc! Én harcos vagyok. Minden edzésen, minden mérkőzésen megtalálom azt az embert vagy célt, akit vagy amit le kell győznöm. Ilyenkor érzem, hogy férfi vagyok, hogy harcos vagyok. És ha ez még sikerrel is párosul, az szinte mindennél többet jelent számomra.