Tényleg más eset

A történteket folyamatukban érdemes nézni, így az idei diadalmenetet valamivel több mint egy esztendővel ezelőttről érdemes indítani.
2005 szeptemberében, a harmadik gyermeke megszületése után visszatérő Nagy Tímea azzal volt kénytelen szembesülni, hogy nincs ott a pekingi játékokra készülő olimpiai keretben. Kétszeres bajnokként (Sydney, Athén) ez meglehetősen fura volt.

Senki sem tudta eltéríteni a terveitől

Ahogy a magyarázat is. E szerint egyszerűen elfelejtették (!) beválogatni… Ha létezik sértés, ez az volt. Ha indulatból, kitolásból, irigységből mellőzik a kétszeres aranyérmest, az a magyar sport- és közéletet ismerve nem lett volna szokatlan, ám az „elfelejtés” arcpirító tett volt. Az pedig magától értetődő, hogy a világbajnoki arany után azok is boldogan szorongatták Nagy Tímea kezét, akiknek csak akkor nem hagy ki a memóriájuk, amikor saját magukról van szó.
Kulcsár Győző, a bajnok mestere joggal fogalmazott keményen: „Tímea senkinek sem mondta, hogy abbahagyja, sőt többször is hangoztatta, hogy folytatja, még sincs benne a keretben. Mielőtt nyilatkoztak a sorsáról, legalább megkérdezték volna őt magát. Nekem most az a dolgom, hogy tartsam benne a lelket.”
És tartotta. Nem egyedül.
A volt szakosztályigazgató Móna Istvánnal és a pszichológus Vura Mártával közösen.

„Nagyon rosszulesett, hogy nem számítottak rám. De vannak, akik kitartanak mellettem, ami ad annyi erőt, hogy lemenjek a vívóterembe, és tegyem a dolgom. Nem fél évre tervezek, hanem hosszú távra. Nem szoktam megfutamodni csak azért, mert valaki másként gondolja. A családom, a gyerekek és a férjem annyi pluszt adnak, hogy az ilyen esetek bosszantanak ugyan egy ideig, de nem tudnak kizökkenteni, eltéríteni a terveimtől” – így Nagy Tímea. Hogy aztán a vb-arany birtokában egy oldalvágás erejéig még visszatérjen az esetre: „Sokan nem hisznek már bennem, öreg versenyzőnek tartanak, de én tudom, hogy mennyit edzek, mennyi munka áll mögöttem, emiatt nem nagyon tudják elhitetni velem, hogy már nem tartozom a világ élmezőnyéhez.”

Gondolkozzunk pozitívan… Sydney után sem bíztak abban a hozzáértők (?), hogy Nagy Tímeának esélye lehet Athénban, arany lett a vége. Athén után, az újabb kézlegyintést követően itt a világbajnoki cím, így aztán jöhet Peking. A bajnok már arra készül. Önbizalommal, annak tudatában (is), hogy 1992 óta csak ő mondhatja magát egyéniben a világ legjobbjának a magyar vívók közül.

Csokoládét evett, hogy lefogyjon

„A körülöttem lévő felhajtás meg az arany által kiváltott öröm ellenére a torinói verseny csak egy állomás Peking felé. Már most tudom, hogy nemcsak az olimpia lesz nagyon nehéz erőpróba, hanem a kvalifikáció megszerzése is. Könnyebbség, hogy a torinói elsőség jóvoltából a világranglista huszonötödik helyéről felugrottam az ötödikre, így egyelőre tehát mentesülök a selejtezőktől a viadalokon” – mondja Nagy Tímea, aki mindenre nyitott, ami segítheti a páston. Torinóban például hét kilóval könnyebben nyert, mint két esztendeje Athénban. A fogyást arra találták ki a mesterével, Kulcsár Győzővel, hogy ellensúlyozzák vele az esztendők múlásával kivédhetetlen lassulást és a csökkenő ruganyosságot. Az pedig nála természetes, hogy különleges módszere van arra, hogy megszabaduljon néhány kilótól. Íme, a recept: „Reggel ötkor elkezdek csokit majszolni, négy-öt táblát elpusztítok délig, káros üdítőkkel öblítem le őket, kiadós ebéd, aztán másnapig semmi.” Tessék kipróbálni…

Van azonban valami, amire nem tudja a választ. Képtelen mit kezdeni Kulcsár Győző belül védés-visszaszúrásával.
„Ott áll velem szemben egy hatvanéves ember, aki iskolázás közben egyszer csak felveszi a vívóállást, tudom, mi következik, de nem tudok ellene mit tenni. Ő meg kinevet! Ez borzasztó, négy olimpiai bajnoki címe dacára is az. Azt mondja, akkor hagyhatom csak abba a vívást, ha kivédem az akcióját. Egyelőre Pekingbe próbálok valahogy kijutni, de a mesterem azt jósolja, hogy a londoni olimpiáig biztosan vívni fogok, mert jó, ha addigra megtalálom az ellenszerét az akciójának…” – bosszankodik, ahogy az természetes annál, aki a páston is tudatos, figyel arra, hogy ne a pillanat varázsa vagy az indulatai ragadják el.
Ilyen egy igazi profi – mondjuk mi –, ám Nagy Tímeának vannak fenntartásai.

„Ha szigorúan vesszük a profizmus jellemzőit, akkor én nem vagyok az. A családi hátterem, Csenge, Luca és Csanád nem segíti – fogalmazzunk így – a munkámat. Az éjszakákat nem tudom végigaludni, reggel hatkor kelek, este tízkor hullafáradtan térek haza. Nem lehet a sport a legfontosabb számomra, hiszen a család és a gyerekek azok. Más kérdés, hogy talán én éppen emiatt nem idegeskedem annyit egy versenyen, mint más, igazán profi sportoló” – magyarázza, majd készséggel bevallja, hogy űzött vadként él, néha azt sem tudja, hol áll a feje. Más kérdés, hogy a pillanatnyi gondokon, a lassan már állandósuló időzavaron mindig mosolyogva jut túl, sőt derűjéből, optimizmusából jócskán jut környezetének is.

„Mindig a lehető legtöbbet akartam és akarom, talán ez a titka a sikereimnek – gondolkozik el. – Nem csak a vívásban, mindenben. Rendet rakni is csak a tökéletességre törekedve tudok. Velem született a siker utáni vágyakozás, de mindenekelőtt magamnak akarok bizonyítani. A legnagyobb dolog az, ha az ember magának megfelel.”

Elégedett a sorsával, amely nem szokványos

Amikor a XII. kerület díszpolgára lett, a dicsérő szavakat megköszönte, majd azonnal a helyére tette őket: „Ugyanolyan halandó ember vagyok, mint bárki más. A díszpolgári cím nagy boldogság, külön öröm, hogy nem csak a sportteljesítményemnek szól. Ugyanakkor sokan megérdemelnék a címet, hiszen sokan élnek példamutatóan, csak éppen a sikereik nem olyan zajosak, mint a sportolóké.”
Akad viszont valami, ami különlegessé teszi a háromgyermekes fiatalasszonyt: „Elégedett vagyok az életemmel, talán ez az, ami kiemel az átlagból. Sajnos a mai világban egyre kevesebben mondják, mondhatják el ezt magukról, ebből a szempontból én tényleg más eset vagyok.”