Munka mellett móka

A hangulattal nincs probléma.

„Jani, tied az első negyedóra” – adja ki a hétfő délelőtti tatai edzés első utasítását Bozsik Péter, mire Jani, azaz Fekete János masszőr középre kéreti a futballistákat. A labdarúgók ezúttal kézügyességükkel tűnhetnek ki: különleges kidobós játék veszi kezdetét, a másik hátát kell eltalálni. A rutinosak háttal állnak egymásnak, úgy kapaszkodnak össze, emígyen lehetetlen, hogy célponttá váljanak. Aki viszont nem vigyáz eléggé, vagyis a hátán csattan a labda, máris nekiveselkedhet tíz fekvőtámasznak. A végén már annyian és annyit nyomnak, hogy Gera Zoltán meg is állapítja: „Kondizással kezdtük a tréninget.”

Aztán cicázással folytatják. „Te, Zoli, ez másodosztályú játék?” – provokálja Szabics Imre Gera Zoltánt, ugyanis az angol második vonalban szereplő West Bromwich légiósa az, aki elmagyarázza a szabályokat. Birminghamben úgy szokás cicázni, hogy a kezdőkörön kívül nem kerülhet a labda, miközben belül három „cica” próbálja megszerezni. Ha nem is a brazilokat idézi a produkció, akad olyan trió, amelynek tagjai hiába loholnak a labda után – na, ez az, amit szerda este nem szeretnénk látni.

Közben Eisemann László, az „örökös” gyúró és hangulatfelelős próbálja kipiszkálni hajából a fűszálakat. A bemelegítést vezénylő kolléga ugyanis egy óvatlan pillanatban elkiáltja magát: „Mindenki az Eisire!”. Noha a kiszemelt gyorsaságára nem lehet panasz, másodpercek múltán már az egész csapat egy kupacot alkot, mintha a masszőr a 92. percben győztes gólt rúgott volna, a rakás alján nyögi tizenhét ember terhét. Mire feltápászkodik, fehér pólóját csúnyán megfogja a zöld gyep, ránézésre nincs az a mosópor, amelyik kiszedi – kész szerencse, hogy a munkahelyi címeként az Üllői utat megjelölő „Eisi” odavan a zöld-fehér színkombinációért.

Détári Lajos és a többiek ugratásáért most Szabics Imrét pécézi ki magának. A társaság csendben lazít, így jól hallható, amint a szövetségi edző a szerinte mindenért morgó mainzi támadót froclizza: „Imre, neked egy hónapban egy jó napod van, a fizetésnap…” A többiek adják a poént, mire a csatár csak legyint: „Á, az is csak a szükséges rossz…”

Itt jön el a pillanat, amikor valaki feleleveníti az elmúlt hónap párbeszédét. Az együttes ugyebár Boszniában járt, a helyszín Magyar Zoltánnak és Gera Zoltánnak is ismerős volt. „Emlékszel, Zolikám?” – faggatta a futballistát a menedzser, aki nyomban jelezte: emlékszik.

– Lajos bá’, tudja, ki rúgott itt gólt? – fordult aztán Détári Lajoshoz, nyilván arra célozva, hogy utánpótlás-válogatottként talált itt már a kapuba. És elindult a lavina…
– Zolikám, a múltból nem lehet megélni.

– Ezt épp maga mondja, Lajos bá’?
– Zolikám, én még játszottam világbajnokságon.

– Igen, igen, Lajos bá’, ültem a tévé előtt, néztem a szovjetek elleni mérkőzést. Egy, kettő, három…
– Legalább megtanultál számolni, Zolikám… – és ez volt az a pillanat, amikor össznépi nevetésbe torkollott a dialógus.

Októberre és Tatára visszatérve: Szabics Imre később bizonyítja, a jobbról, illetve balról érkező beadásokkal nincs gondja, egyre-másra fejezi be góllal a támadásokat – ezt már a szövetségi edző sem állja meg elismerő szavak nélkül. A többiek még kacagva végignézik, hogy Juhász Rolandot a Torghelle Sándor, Huszti Szabolcs páros sem tudja lebirkózni, ám amikor a védő pankrátorok módjára letépi magáról a felsőjét, és úgy üvölti, hogy legközelebb öten jöjjenek rá, Bozsik Péter lefújja az edzést. Szabics Imre még megkísérli megdönteni a felülés világcsúcsát, aztán utolsóként ő is elhagyja a napsütötte terepet, következhet az ebéd.

Ekkor jut a látogató eszébe egy elöljáró korábbi „aranyköpése”, miszerint csodálatos dolog ez a labdarúgás, csak meccs ne lenne… ---- 3 ---- &