„Api” csak egy van

Paks–Újpest 1–1. A döntetlenre végződő mérkőzés hősét, a paksi egyenlítő gól szerzőjét, Varga Lászlót a város negyede a helyszínen ünnepelte (a húszezer paksi lakosból majd’ ötezren töltötték meg a stadiont), miközben a tudósító – a támadó becenevére utalva – csak azt állapíthatta meg: „Api” csak egy van.

– Paksi kollégámtól tudom, a család mellett a horgászás a szenvedélye. Ha választania kellene egy tízkilós ponty vagy egy élvonalbeli gól közül, sokáig töprengene?
– Egy másodpercig sem: a pontok mostanság fontosabbak, mint a pontyok – felelte a Tolna megyéhez szekszárdi születése miatt is ízig-vérig kötődő támadó. – Különben is, a folyóparton ritkán van szerencsém, hiába teszek szert profikat idéző felszerelésekre, csapattársaim nagy örömére, így sem harapnak a halak.

– A pályán jobban ment. Edzője azzal az utasítással küldte be, hogy egyenlítsen?
– Ha Lengyel Ferenc beállít, nem azért teszi, hogy növeljem élvonalbeli fellépéseim számát. Még azt sem mondja, hogy feltétlenül gólt kell szereznem, csupán azt kéri, hogy tegyek hozzá valamit a játékhoz. Szívem szerint mindig góllal segíteném a csapatot, de ha ez nem jön össze, igyekszem a lelkesedésemmel, a küzdeni tudásommal némi pluszt adni, vagy legalább testközelből biztatni a srácokat.

– Szombaton „biztató” teljesítményt nyújtott: pontos fejese döntetlent ért. No meg egy sárga lapot…
– Jogos volt a figyelmeztetés, hiszen a nagy ujjongásban a fejemre húztam a mezem. Mentségemre szóljon, hogy készültem rá.

– Éppen itt az ideje, hogy megmagyarázza a szerelése alatt viselt pólón virító „Irány, Bikács!” feliratot.
– Kérem: az MTK elleni bajnokit megelőzően Bikácson voltunk összetartáson, és miután hazaértünk, nem győztem áradozni a feleségemnek az ottani ötcsillagos szállodáról. Ő persze rögtön azt kérdezte, mikor viszem el oda, mire én felelőtlenül rávágtam: majd akkor, drágám, ha megint gólt lövök az NB I-ben. Tessék, most mehetek Bikácsra. Csak a négy lányom, Tekla, Niki, Kyra és Szabina felügyeletét kell még megoldanunk. Már előre tudom, abban a néhány napban nagyon hiányoznak majd a gyerekek. Szeretem, ha ott csicseregnek körülöttem.

– Azt nem kérem, hogy a hét végi góljának történetét elevenítse fel, de kíváncsi lennék arra, emlékszik-e a korábbiakra.
– Nehéz elfelejteni azt a kettőt. Ami az elsőt illeti: 1990-ben igazoltam a Vasashoz, ám fél év múlva továbbadtak a Volánnak. Erre mi történik? A következő Volán–Vasason én rúgtam az egyik gólt, így nyertünk négy kettőre. A másodikat már veszprémiként értem el a Siófok ellen: egy szögletet követően Fischer Pál kifejelte a labdát, én pedig kapásból rálőttem, és ezzel győztünk egy nullára.

– No lám, csupa fontos gól fűződik a nevéhez.
– Kár, hogy csak három. Holott edzéseken rengeteget gyakoroljuk a támadások befejezését, ám a meccseken rendre elbaltázzuk a helyzeteket. Ilyen szempontból az újpesti Kovács Zoltán példa lehetne mindanynyiunk előtt. Szombaton is ültünk Fehér Attilával a kispadon, és azt figyeltük, hogy „Kokó” minden idegszálával a gólszerzésre koncentrál. Amikor pályára léptem, bennem is az volt: mindenáron a kapuba kell találnom. Fantasztikus érzés kerített hatalmába, amikor tudatosult bennem, hogy sikerült.

– Nem azért kérdezem, mert elmúlt már harmincnyolc, de meddig bírja még?
– Addig futballozom, amíg a Jóisten erőt ad hozzá. Egy olyan délután, amilyen a szombati volt, hónapokkal hosszabbíthatja meg a pályafutásomat. Megkérném, írja le: a gólomat Bencsik Miklósnak szeretném ajánlani. Ő korábban hosszú éveken át volt a Paks szertárosa, már sajnos nincs köztünk. Mindent megtett a PSE-ért, de óriási Újpest-drukker volt, szerintem az ereiben lila vér folyt. A meccs előtt kimentem a temetőbe, vittem a sírjára három szál virágot, és elmondtam, mennyire bánt, hogy nem élhette meg az Újpest paksi vendégjátékát. Búcsúzóul csupán azt kértem tőle: ne kapjunk ki kedvenc csapatától. Remélem, nem haragszik rám, hogy az én gólommal lett döntetlen…