Ünnepel az egész város

– Most jó berlininek lenni?
– A legjobb! – vágta rá a fővárosi együttest immár tíz éve erősítő középpályás. – Ha azt mondom, nagy élmény volt a vasárnap este, visszafogottan fogalmazok, a nagyon nagy élmény közelebb áll a valósághoz.

– No igen: a több mint hatvanezer néző remek hangulatot tud teremteni.
– Tényleg klasszak voltak a szurkolók. Szegények, alig győzték kivárni, hogy egy jót ünnepelhessenek: az elmúlt két-három esztendőt bizony laposkúszásban töltöttük. A lefújás után legalább ötvenezren maradtak a helyükön, hosszú ideig be sem engedtek minket az öltözőbe. A kötelező tiszteletkör után különböző mondókákat skandáltunk velük, közben hol leültünk, hol felálltunk; képzelheti, a kilencvenperces rakkolást követően, hullafáradtan milyen kellemes volt ugrabugrálni… A gyakorta felzúgó „Spitzenreiter, Spitzenreiter”, vagyis az „éllovas, éllovas” rigmus azért adott annyi erőt, hogy kihúzzuk valahogy a „harmadik félidőt” is.

– Milyen a Bundesliga „felülnézetből”?
– Csodálatos. A teletexten lévő tabellát lefagyasztom, a következő napokban ez lesz a háttérkép a számítógépemen. A berlini Kurier szerkesztői is hozzám hasonlóan gondolkodhatnak: amint a kukoricapelyhes dobozok hátulján a kivágható játékokat szokták jelezni, a hétfői számban úgy keretezték be a bajnokság állását. A Hertha-drukkerek közül szerintem sokan megragadták az alkalmat, és már nyúltak is az ollóért.

– Legutóbb mikor szabdalhatta szét az újságot ezen okból?
– Még Jürgen Röber idején, tehát évekkel ezelőtt álltunk az élen. Ugyanígy néhány forduló telt el, ám a sorsolásunk most jóval nehezebb volt, mint akkor. Ezért is nagy szó, hogy ilyen jól szerepelünk.

– A mérkőzés előtt azt mondta: ha megverik a Schalkét, egy hónapig dédelgetik majd a szurkolók.
– Jelentem, hétfő reggel elkezdték: nagyobbik fiamat, Palkót kísértem ki a buszmegállóba, amikor azt láttam, hogy azok a szomszédok, akiket nem is érdekel a foci, hüvelykujjukat felfelé mutatva jelezték, szép volt, Pál! A közértben, ahová szinte naponta járok, pedig az a raktáros veregette meg a vállam, aki máskor hozzám sem szól.

– Édesapja a helyszínen nézte végig a meccset. Tőle kapta a legnagyobb dicséretet?
– Gratulált, és azt mondta, jól játszottam. Egyébként én is úgy érzem, hogy ezúttal nagyon jól ment, amit kért tőlem az edző, maradéktalanul végrehajtottam. Menedzserünk, Dieter Hoeness csak annyit súgott a fülembe: Weltklasse! Roppant hízelgő, hogy szerinte világszínvonalon futballoztam, és persze a szurkolók szeretete is jólesik, de tisztában vagyok vele: a földön kell maradni. Egy-két napig szabad ünnepelni, meg is tesszük, ám a kedd délutáni edzésre már úgy kell lemenni, hogy semmi másra nem koncentrálunk, csak a szombati, mainzi találkozóra. Ha ott nyernénk, majd otthon a Dortmund ellen is begyűjtenénk a három pontot, olyan önbizalommal jöhetnék haza a soron következő két Európa-bajnoki selejtezőre, hogy azzal biztosan sokat tudnék a válogatottnak segíteni.

– Csak közbevetőleg: a legközelebbi vetélytárs, Törökország egyik legjobbja Yildiray Bastürk, aki szintén a Hertha mezét viseli. A két győzelem bizonyára az ő lelkének is jót tenne.
– Őt bízza rám. Majd a Dortmund ellen alig adunk neki labdát, hogy elmenjen a kedve…

– Amint hallom, az önével semmi gond.
– Miért lenne? Listavezetők vagyunk, hétfőre szabadnapot kaptunk, hosszú idő után egy teljes napot a családdal tölthettem, apuval együtt érkező nagybátyám szenzációs szarvastokányt és zöldségbe ágyazott vaddisznókarajt készített, s mivel ehhez finom vörösbor dukál, abból is megittunk egy-két pohárral. Berlinben kevesen tudják: én ettől tudok ilyen sokat futni. ---- E ---- M