Most a higgadtság volt a válogatott igazi erénye

1. A magyar válogatottat hovatovább „megváltotta”, de mindenképpen feldobta a Bilino Polje bizarr, mégis zseniális atmoszférája. Szikárabban – a csapat nem rezelt be már a nulladik percben, sőt később sem. Ez lenne az első „megálló”.


2. Némiképp igazságtalannak tűnik kiragadni egy-egy jelenetet, ám ezek (is) lehetnek azok a perdöntő események, amelyekre a szövetségi kapitány mecscsértékelő nyilatkozatában célzást tett. Így: Huszti Szabolcs agilitása a büntetőt megelőzően, amidőn ráérzett Kenan Hasagic kapus és Emir Spahic hezitálására, illetve a hannoveri légiós akaratossága a tizenegyesrúgás jogának vindikálását illetően. Ellentmondást nem tűrően kapta fel a labdát, majd magától értetődő könnyedséggel gurította a jobb alsóba – eltökéltsége extra adalékként szolgált.


3. A kocsis módjára káromkodó Spahic kiállítását követő perpatvart „csont nélkül” átvészelte a csapat, noha Sergej Barbarez – dörzsölt harcoshoz illően – a maga eszközeivel tulajdonképpen provokálta a mieinket.


4. Dárdai Pál megalkuvást nem ismerve futballozott: a harmadik magyar találat előtt reménytelen helyzetből startolt a labdára a Hertha középpályása, hogy aztán 15 másodperccel később ünnepelhessen.

Zanzásítva „csupán” ennyi kellett a 3–1-es győzelemhez. Végállomás.