Nagyképű bosnyákok:„Meg sem izzadunk majd”

Zenica messze van. Hatvan kilométerre a jó egy évtizeddel ezelőtti háborús sebeket manapság is látványosan magán viselő fővárostól, Szarajevótól, nagyjából egy óra autókázás a hegyeken túl, úttalan utakon, amihez leginkább kalandvágyból lenne kedve az embernek, de egy Eb-selejtező helyszínére, ha a fene fenét eszik is, oda kell menni.

A csatateret a mieink még nem ismerik

No, hát nem lett volna haszontalan a terepfelmérés – mármint a játékosok szemszögéből –, elvégre a ma este itt fellépő magyar labdarúgóknak baljósan semmitmondó a helyszín.

Ez a túra utazás az ismeretlenbe – noha a Bozsik Péter, Détári Lajos szakmai tandem bizonyos tekintetben meglehetősen sokat tud a riválisról, leginkább a jelenéről. Csakhogy a „csatateret” ők sem ismerik. Elcsépelt kifejezés, hogy maga a pokol vár a mieinkre, pedig ez az igazság (a 15 ezer férőhelyes létesítményben a kalkulációk szerint végül 20 ezren állják majd körbe a küzdőteret), s amikor egy – a területet, mint a tenyerét ismerő – barátomat Zenica felől faggattam, annyit mondott: adjam össze az építészeti és társadalmi értelemben, valamint munkaerőpiaci kihasználtság szempontjából „legzűrösebb” magyar városokat, szorozzam meg kettővel, s máris helyben vagyok. A stadion, a Bilino Polje szervesen illeszkedik ebbe a képbe.

A hazaiak önfejűek, és nagyon babonásak

Az Európai Labdarúgó-szövetség évről évre szópárbajt vív a bosnyák tagszervezettel, mondván: a zenicai aréna egyszerűen alkalmatlan tétmérkőzések megrendezésére, ám megfejthetetlen okból Bosznia valamiért mégis mindig haladékot kap az UEFA-tól. A házigazdák egyébként úgy tekintenek az iparvárosi arénára, mint mi – múlt szombatig – a Szusza Ferenc Stadionra. Az önálló bosnyák nemzeti együttes 1993-tól – ténylegesen azonban csak 1995-től – íródó történetében a kék-fehér válogatott soha nem szenvedett vereséget az említett pályán.

A világranglistán Peru és Szlovákia közé a 42. helyre beékelődő bosnyákok (a miheztartás végett: Magyarország a 80. pozícióban található), akik minden négyzetcentiméterét ismerik a gyepnek, hétfőn Zenicán rendezték be főhadiszállásukat, s a mérkőzést megelőző utolsó sajtótájékoztató miatt sem tért vissza egyetlen futballistájuk, uram bocsá’, a szövetségi kapitányuk sem a fővárosba – miközben a Ferihegyről félórás csúszással induló magyar had ki sem tette a lábát Szarajevóból. A kedd esti foglalkozásnak az Olimpiai Stadion adott otthont, nem pedig a számunkra oly kellemes emléket ébresztő Zeljeznicar-aréna, ahol is 1985 tavaszán Csuhay József 88. percben lőtt találatával a Videoton beverekedte magát az UEFA-kupa döntőjébe.

Elátkozott helyszín a szarajevói stadion


Mindamellett az tökéletesen érthető, hogy a házigazda csapat miért menekült el a híres-hírhedt utca, a Bulevar Mese Selimovica környékéről is. A zenicai pálya egyfajta kabalája a válogatottnak, a szarajevói Olimpiai Stadiont ellenben elátkozott helyként emlegetik az itt lakók, ahol a címeres mezben küzdőknek soha nem jön ki a lépés. Létezik válasz a miértre is: a lelátók helyén egykor temető feküdt, amit az építkezés miatt felszámoltak…

Hogy babonásak a helyiek?

Meglehet, mindamellett a szerda estét illetően szemernyi kétségük sincs afelől, hogy Blaz Sliskovic labdarúgói jelentősebb energia befektetése nélkül begyűjtik a három pontot. Ezt sugallják a közvélemény felé a médiumok is, azt hirdetve: „Meg sem izzadunk majd a magyarok ellen.”

Mi maradt a magyaroknak a szombati norvég „mészárszék” után? Zsáknyi szkepszis, gyufaskatulyába szuszakolt remény.

Vagy…

Legfeljebb újra csalódunk...