A Bosznia-Hercegovina–Magyarország Európa-bajnoki selejtező nem csak a pályán dőlhet el. Bizony, most nagyon sok múlik azon is, hogy melyik szövetségi kapitány tud több lelki muníciót adni a játékosainak. Hazai oldalon vagány futballistából lett laza edző, Blaz Sliskovic űzi-hajtja a labdarúgókat, míg a másik kispadnál legendásan higgadt szakember áll, Bozsik Péter.
Blaz Sliskovic: Itt a lehetőség, hogy hibátlan startot vegyünk
Blaz Sliskovicról játékoskorában senki sem gondolta volna, hogy edzô lesz
Imago
Blaz Sliskovicról játékoskorában senki sem gondolta volna, hogy edzô lesz
Egy balkáni európai.
Az életrajzát böngészve jutottunk erre a következtetésre. Maradhattunk volna tisztán futballvonalon, csakhogy a bosnyák válogatott szövetségi kapitánya, Blaz Sliskovic jóval öszszetettebb, érdekesebb figura annál, hogy kizárólag a sportról írjunk vele kapcsolatban. Az ég tudja, hány Maradona-hasonmást tart nyilván a labdarúgás almanachja, ami biztos: ő speciel a „Balkán Maradonája”.
A 47 éves, mostari születésű, hercegovinai horvát származású kapitányt 2002-től datálandó „uralma” alatt kétszer is tisztségében tartották a szövetségi korifeusok, ami mindennél ékesebben beszél az általa végzett munka minőségéről, noha a nemzeti együttes – hozzánk hasonlóan – a legutóbbi vb-t és Eb-t is kihagyta. Igaz – velünk ellentétben –, az utolsó fellépéséig esély mutatkozott a „megdicsőülésre”.
A sikerek kulcsa maga Blaz Sliskovic, pontosabban az ő integráló képessége, személyisége. Egy olyan, a Balkánon cseppet sem meglepő módon megosztott országban, mint Bosznia-Hercegovina (a bosnyák, a horvát és a szerb az államalkotó nemzet, viszonyuk, mint azt a kilencvenes évek háborúja „bizonyította”, kevéssé baráti…), a válogatott a béke, a harmónia szigete. A korábbi zseniális irányító nem tesz különbséget ember és ember között vallási, etnikai alapon, ennek megfelelően a csapat egyfajta misztériumnak számít, jó értelemben vett állam az államban.
Ha valakiről, róla soha nem gondolták, hogy edző lesz. A trénerek rémeként emlegették, miközben maga volt a megtestesült isteni talentum. A slendrián, a kemény munkát nagy ívben elkerülő irányító lump életvitelével infarktus közeli állapotba kergette mestereit, mindamellett ez, vagy őszinte, ám faragatlan stílusa („Most nem érzem úgy, hogy lenne kedvem edzeni” – jelentette ki nemegyszer a tréning közepette, látványos földre huppanással aládúcolva mondandóját) sem bizonyult elegendőnek a karrier kerékbetöréséhez. A határokat nem ismerő, pimasz Baka (ez Blaz Sliskovic beceneve, jelentése: nagyi) a nyolcvanas évek elején azzal is „froclizta” a társadalmat, hogy feleségül vette a korszak kézilabda-királynőjét, Szvetlana Kiticset, a „legjobb” nőt széles Jugoszláviában.
A Velez Mostar, a Hajduk Split, az Olympique Marseille, a Pescara, a Lens (a sor nem teljes…) szurkolói imádták a szögletből is játszva kapuba találó karmestert, aki a stoplis csuka szögre akasztása után hihetetlen higgadtsággal látott munkához a katedra másik oldalán. Közvetlensége, flegmasága – megjelenésében – a régi, az általa képviselt szellemi szabadság, a különbözőség tisztelete azonban üdítő kivételként, újdonságként hat a kontinens eme zűrös, nemzetiségi konfliktusokkal terhelt területén. ---- Friss erő, éltető nyugalom – ha végigméri a magyar válogatott szakvezetőjét, Bozsik Pétert, akkor rögvest ez jut a tudósító eszébe, még abban az esetben is, ha hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy a higgadt felszín alatt igencsak földhözragadt érzelmek, indulatok is dúlnak a balsikerű, sőt pocsék tétmeccses bemutatkozás, a Norvégia elleni szombati 1–4 óta.
Bozsik Péter játékosként megközelítőleg sem futott be olyan irigylésre méltó karriert, mint szerdai „ellenfele”, Blaz Sliskovic, ergo neki elvileg egészen más alapállásból kellene felkészítenie a mieinket, mint a Bakának becézett szakembernek a bosnyákokat – ha valahol nem lennének rokon lelkek. Ami ugyanis az egykor kezelhetetlen horvát fenegyerekre, az a hovatovább pedáns, „jófiú” benyomását keltő, ezt az imidzset megnyilatkozásaival folytonosan tápláló, építő Bozsik Péterre is áll: ők a megtestesült harmónia.
Blaz Sliskovicot nem kapták még füllentésen, soha senki nem hallotta, hogy bárkire is bántó, sértő megjegyzést tett volna, akár szűk körben is – Bozsik Péter kapcsán sem ettől hangos (ha egyáltalán…) a sajtó.
S pontosan ez az, amiért a játékosok hisznek neki, bíznak benne.
A lépcsőfokelvet betartó folyamatos szakmai előrelépés, a ZTE-vel 2002-ben szerzett bajnoki cím, s végül, de nem utolsósorban az őszinteség hihetetlen bizalmat ébresztett a futballistákban. Egyikőjük – szigorúan kérve a név nélküliséget – bevallotta: nem csupán a szurkolók, a kapitány miatt is kínos, kvázi megbocsáthatatlan a „norvég henger”, hiszen a kispadon ülők pusztán tehetetlen szemlélői voltak a csapat élveboncolásának, márpedig a szakmai és pedagógiai téren is érett, magabiztosságot sugárzó szakembert meg kell becsülnie egyfelől a válogatottnak (azaz maguknak a futballistáknak), általános érvényűen pedig a magyar labdarúgásnak.
A kapitány higgadtságára jellemző: szombat este, a lefújást követően talán ő volt az egyetlen nyugodt magyar a Megyeri úton, az öltözőt leszegett fejjel elhagyó játékosokat nem győzte vigasztalni. A kérdésre, miszerint miért nem feszíti szét a düh, mosolyogva így felelt: „Akkor jobb lenne?”
Szerda este talán jobb lesz. ---- Szülőhazájában, Zenicán játszhat a közönség első számú kedvence
A manapság az NK Rijeka kötelékében ténykedő veterán, a válogatottbeli fellépések és az azokon szerzett gólok számában is csúcstartó (51/22) Elvir Bolic másodvirágzását éli Horvátországban: a 35 éves támadó az első négy forduló után egygólos átlagot mondhat magáénak. Zenicára (itt született) éppenséggel hazatér a közönség és a keret „kedvence”. Az előbbi az iménti statisztika miatt érthető kategória, az utóbbi azonban némi magyarázatra szorul: a rutinos labdarúgó mind a mai napig megszállottként gürcöl az edzéseken, kvázi munkamániájáról lett ismert, a gyümölcs „beérésével” pedig elismert.
Legemlékezetesebb gólját a Fenerbahce színeiben szerezte 1996. október 30-án, az Old Traffordon, a török elitalakulat 1–0-s győzelme kontinentális értelemben 40 éves hazai veretlenségi sorozat végére tett pontot Manchesterben.
A politikai helyzet miatt – megannyi honfitársához hasonlóan – 1992-ben a harc helyett az önkéntes száműzetést választotta az az idő tájt a Crvena zvezda alkalmazásában álló (ám a profi csapatban egyetlen mérkőzést sem játszó) cselgép, a jugoszláv korosztályos válogatott franciaországi edzőtáborából szó nélkül távozott, klubját utóbb levélben értesítette döntésének okairól. A gondviselés török földre irányította a muszlim futballistát, megfordult – rövid ideig – a Galatasaraynál, fél évtizedet töltött a Fenerbahcénél, és egy idény erejéig a spanyol ligába is belekóstolt (Rayo Vallecano). A török szakírók és fanatikusok véleménye kivételesen egyezik, ha Elvir Bolicról van szó: a Süperlig valaha volt egyik legjobb légiósaként tartják számon, hazájában pedig szimplán a csúcs bosnyák válogatott labdarúgóként. Nem érdemes vitát kezdeményezni a „megmondóemberekkel”, ha ütősebb névvel (példának okáért: Safet Susic) hozakodnánk elő, egyetlen mondattal félresöpörnék érveinket: a delikvens a jugoszláv, s nem a bosnyák nemzeti gárdában futballozott. Sőt a fanatikusokat a kedvenc ügyében még a góltermése miatt körülrajongott Sergej Barbarezzel sem lehet elbizonytalanítani…
