Vannak, akik továbbra is hisznek a csapatban

Abban bízva, hogy minden jobbra fordul, a Vértesszőlősi útról jobbra kanyarodtam, Baj irányába. Mielőtt Bajba jutottam volna, leállítottam az autót a tatai edzőtábor bejárata előtt. Néhányan megelőztek: két villanyszerelő sárga kisbuszával parkolt le az út szélén, a kerítésen át lesték a magyar válogatott hétfő délelőtti edzését. Szombaton ennél valamivel többen, úgy tizenhárom és fél ezren voltak kíváncsiak a csapatra, ám legyen az a bizonyos pohár félig tele: akad, aki még kitart a csapat mellett.

Kettőnél azért többen vannak, akik hisznek a szebb jövőben. Vasárnap délután nem volt tréning Tatán, ezt kihasználva néhány futballista kiugrott a közeli élelmiszerboltba. A közértben tízen vásároltak. Kilencen szótlanul sétáltak el Király Gáborék mellett, ám a tizedik vevő azzal állította meg őket: „Én még veletek vagyok, megyek Boszniába is, itt van a jegyem, ni, de legyetek szívesek, köszörüljétek ki a norvégok elleni csorbát.”

Egy címeres dresszt sikerült megmenteni

A következő párbeszéd valamivel hosszabb ideig tartott: a bázisra visszafelé igyekvő labdarúgók már messziről látták, hogy a szemből érkező kerékpáros lassít, fékét pedig akkor húzta be teljesen, amikor melléjük ér. Nem anyázott, nem köpködött, csak udvariasan közölte a játékosokkal, az 1–4 volt az utolsó csepp a pohárban (ezek szerint az övé teljesen tele volt…), és bármennyire is sajnálja, de hamarosan eladja a válogatott dresszét. Ebből aztán félórás eszmecsere kerekedett, s végül a szurkoló azzal tolta el a bringát: rendben, fiúk, hiszek nektek, kaptok még egy esélyt.

Alighanem sokan vannak így.

Talán még azok a kiábrándult drukkerek is leülnek a televíziókészülék elé, akik a Megyeri úton azt kiabálták a játékosoknak: „Egyszerűen senkik vagytok!”
Igaz, azt láthatták, hogy nem „senkik”. A lefújást követően, amikor legszívesebben a föld alá süllyedtek volna szégyenükben, de legalábbis rohantak volna az öltözőbe, Dárdai Pálékban volt annyi tartás, hogy az őket joggal kifütyülő kemény mag elé vonuljanak, és megköszönjék a biztatást. Habár amit kaptak, abban nem volt köszönet: válogatott sértéseket – ha már nemzeti együttes… – vágtak a fejükhöz.

Az ünneplésnél minden szép volt

„Megérdemeltük” – szólt az egybehangzó hétfői reakció a címzettek részéről, akik két nappal a kínos kudarc után is azon keseregtek, hogy egy újabb esélyt szalasztottak el. Nem elsősorban a győzelemre gondoltak, hanem arra, hogy megint megérezték: a magyar nép szereti a focit, és szereti a focistákat.
Más kérdés, hogy képes gyorsan megutálni…

„Haladtunk a busszal a Szusza-stadion felé, az emberek integettek nekünk, lobogtatták a nemzeti zászlót. Másfél órával a kezdés előtt kimentünk megnézni a gyepet, a lelátón már akkor ünnepeltek minket a szurkolók. A meccset megelőző percek meg egészen hátborzongatóak voltak. És mi ezt nem tudtuk kihasználni, ráadásul nem először…” – kesergett egyikük.

A légiósok nem emésztik magukat

Negyvennyolc óra alatt azért történt némi előrelépés: amikor szombat este kigurult a válogatottat szállító jármű a Megyeri útról, az összes játékos a földet bámulta, ehhez képest hétfőn már egy-két mosolyt is felfedeztünk az arcokon. A Humorfesztiválon egyikük sem vitte volna el a pálmát, de legalább kezdett úgy kinézni a társaság, ahogy egy fontos mérkőzés előtt illik. Azért arc és arc között volt különbség: az évek óta külföldön edződők láthatóan hamarabb túltették magukat a kudarcon.

„Egy sportember csak úgy jut előre, ha tanul a hibáiból, ám újult erővel kizárólag az előtte álló feladatokra koncentrál. Ha azon emészteném magam, hogy mit rontottam el, csak visszaesne a teljesítményem” – magyarázta ezzel kapcsolatban az egyik légiós, hozzátéve: örül, hogy szerdán máris következik az újabb találkozó. Mert egy: így legalább bizonyíthatja a csapat, hogy nem olyan rossz, mint azt a szombati 1–4 mutatja; kettő: az itthon szereplőknek nem kell hetekig a vereségen rágódniuk.

Vagyis mindenkinek az lesz a legjobb, ha szerdán tisztes eredményt ér el a válogatott.