Mindenkire hat a Klinsmania

– Egész Németország azért imádkozik, hogy Jürgen Klinsmann maradjon a válogatott élén. Ön is?
– Igen, én is – válaszolt Lothar Matthäus. – Pontosabban: nem imádkozom, csak remélem, hogy Jürgen Klinsmann folytatja a munkát. Mondjon bárki bármit, az edzőt egyvalami alapján ítélik meg, és az az eredménysora.

– Ön éppenséggel azt jósolta, hogy a csoportmeccseket alig éli túl a csapat.
– Ebben, szerencsére, tévedtem. Miként abban is, hogy az Argentína elleni negyeddöntő előtt „elbúcsúztattam” az együttesünket. A dél-amerikai gárdát tartottam a párharc esélyesének, mi több, fogadni mertem volna, hogy nemcsak azt a mérkőzést, hanem a tornát is megnyerik. A korai kiesésüket nem bántam: egyfelől hazám csapata jutott tovább, illetve nem tettem fel semmit Argentína győzelmére…

– Mit tippel a döntőre? Talán érdemes megjátszani az ellenkezőjét…
– Olasz sikert várok. Megjegyzem, amíg az argentinokkal bakot lőttem, az itáliaiakkal jó lóra tettem: három hónapja megírtam egy német lapban, hogy ők lesznek a finálé másik részvevői.

– Miben lehetnek jobbak a franciáknál?
– Az erősségük az, hogy nem egyénileg, hanem csapatként alkotnak nagyot. A sok sztárból kialakult az egymásért küzdő együttes, és ez szerintem mindennél többet ér. Azt korábban is tudtuk, hogy az olaszok óvodáskoruk óta kiválóan bánnak a labdával, ám ezúttal azt is bizonyítják, hogy nem három-négy világklasszisból, hanem tizenegy sportemberből áll a válogatottjuk. Arról nem is beszélve, hogy Marcello Lippi személyében az edzőszakma egyik legjobbja ül a kispadjukon.

– Az elmúlt napokban a franciák kapitányáról, Raymond Domenechről is dicshimnuszokat zengtek.
– Teljes joggal! Érdemes megnézni a „kékek” teljesítményét is, a vébé kezdeti szakaszában még az is felvetődött bennem, hogy a csoportjukból sem lépnek tovább, aztán ahogy haladtak előre, úgy javultak fel. És ez elsősorban Domenecht dicséri, hiszen az eredmények minősítik az edzőt. Vagy ezt említettem már?… Mellesleg a franciáknál ugyanazt látom, mint az olaszoknál: tőlük szokatlan módon harcolnak egymásért.

– Akadt olyan pillanata a vébének, amelyre örökre emlékszik majd?
– Kettő is. Az olaszok elődöntőbeli, káprázatos százhúsz másodpercét sosem feledem. Az a két gól… Csupán azt sajnálom, hogy nekünk rúgták. A másik esemény viszont örömteli: az argentinok elleni büntetőpárbajunkra gondolva libabőrös leszek.

– Tudhatta volna, hogy tizenegyesekkel mindig a németek győznek…
– Ezt tudta Marcello Lippi is, ezért rohamozott ellenünk már négy csatárral a végén. És tessék, ijedtében megnyerte a meccset Olaszországnak…

– Mielőtt leültünk volna beszélgetni, átadta a világbajnokság legjobb fiatal labdarúgójának járó trófeát Lukas Podolskinak. Ön is a honfitársára voksolt?
– Tudom, kritizálták a FIFA-t, mondván: Cristiano Ronaldót kellett volna inkább megjutalmazni, ám én egyetértek a választással. Az ifjú portugál tudását természetesen elismerem, nagyon sokra viheti még, de Lukas többet tett le az asztalra. Ő úgy bizonyított, hogy lerítt róla: nem görcsöl, hanem élvezi a játékot. Arra persze kíváncsi lettem volna, hogyan alakul a végeredmény, ha Lionel Messi több lehetőséget kap José Pekermantól, vagy ha Wayne Rooney nem sérül meg a világbajnokság előtt, és nem kap piros lapot a negyeddöntőben.

– Kissé elvonatkoztatva a vb-től: mondja, hogy érzi magát Salzburgban?
– Mint eddig mindenhol, úgy Ausztriában is szeretem a munkám. Jó együtt dolgozni Giovanni Trapattonival és az új csapatommal. Egyébként ez a csapat tényleg új: tizenkét játékos érkezett hozzánk. A vezetők ideális körülményeket teremtettek, ugyanakkor a lécet magasra tették: a Bajnokok Ligájába illene bejutnunk, míg az osztrák bajnokságot kötelező megnyernünk. Ezzel persze semmi gond, Giovanninak és nekem is arról szólt eddig az életünk, hogy mindig nyernünk kellett.

– Hiányzik Magyarország?
– Most éppen nem, mert három napja jártam Budapesten. ---- A ---- &