Csörték egy életen át

Gara Róbertnek kétszeresen is emlékezetes maradt 1956. október 23. A másik ok: azon az 50 évvel ezelőtti borongós őszi napon lett harmadik egy pesti párbajtőrversenyen a 18 éves srác. Aztán később ott volt a Parlament előtt, ahol az ÁVO-sok belelőttek a tömegbe. Megúszta a mészárlást, majd amikor bedübörögtek az orosz tankok, és a Szabadság híd pesti hídfőjének környékét is ellenőrzésük alá vonták, Robi Só utcai házuk tetejéről dobálta – cimboráival együtt – a Molotov-koktélokat a T–34-es típusú acélszörnyekre. Meg is sebesült – de a valóságosnál akkoriban jóval sajgóbb volt a virtuális seb, tudniillik kiváló tanulmányi eredménye ellenére sem vették fel a közgazdasági egyetemre. Nem, mert idősb Garának virágkereskedése volt a Fővám téren, s osztályidegennek lenni akkoriban nagyobb bűnnek számított a felvételi szempontjából, mint osztályismétlőnek…

Ki tudja, mire vitte volna Gara Róbert a pástok világában, ha nem jön közbe 1956, s ellenállói előélete miatt nem kell – ahogy akkoriban mondták – disszidálnia. Hiszen a kétszeres olimpiai ezüstérmes, a történelem egyetlen négyszeres főiskolai világbajnoka, Kamuti Jenővel gimnáziumi osztálytársak, azaz kiváló pedigréje volt. (Ma már csak tizenhatan élnek a 31 tagú osztályból…)

Francia matrózok is segítették a gyakorlást

De a forradalom leverése után csak idő kérdése volt, mikor dörömbölnek a Só utcai ház negyedik emeleti lakásának ajtaján a bőrkabátosok. Gara december 9-én vágott neki először az osztrák–magyar határnak – egy sakktábla és egy zsebatlasz volt az összes poggyásza –, de leszedték a vonatról, és visszahozták. Egy héttel később megint kísérletezett, és ezúttal sikerrel járt.

Bécsből Strasbourgba került, ahol a Pourtales-kastélyban berendezett menekülttáborban kilenc hónap alatt perfektül megtanulta a francia nyelvet.
„Otthoni vívóedzőm, Dánosi István kivitt Detroitba, de a műszaki egyetemet Franciaországban végeztem el. Itt ismerkedtem meg egy gyönyörű, fekete guadeloupe-i lánnyal, Roselyvel. Hamarosan – 1963-ban – el is vettem feleségül. Egy évre rá megszületett az első lányunk, Rosemarie, majd 1966-ban a második, Marie-France…”

Guadeloupe-ra csak 1968-ban költözött át (részben viszsza) a Gara család, mely lépés – mint később kiderült – egy meseszerű sikersztori kezdete lett.
„Először 1965-ben ugrottunk át a szigetre. Feleségem orvos volt, én egy cukornádgyárban kezdtem el dolgozni, de három hónappal később megcsíptem egy gimnáziumi tanári állást. Attól kezdve harminchárom éven át géptant tanítottam Abymes-ben, a városkában, ahol máig is lakom.”
És ott 1970-ben megnyitotta a sziget első vívóklubját.

„Pedig azt mondták, Guadeloupe-on sohasem lesz vívás, reménytelen az ügy. Annak is tűnt, de engem annál keményebb fából faragtak. Az Air France-t sikerült megnyernem szponzornak, így szinte ingyen repkedhettünk oda-vissza a karibi szigetvilágban a különböző regionális versenyekre. Persze nem volt könnyű ellenfeleket találni, senki sem vívott a környéken, még szerencse, hogy évente egyszer kikötött szigetünkön a Jeanne d’Arc, az első francia atommeghajtású repülőgép-anyahajó. Életre-halálra szóló csörtéket vívtak a tanítványaim a matrózokkal, akik között akadt néhány korábbi párbajtőröző is.”

Négy olimpiai bajnok guadeloupe-ról

Gara úr 1979-ben figyelt fel egy – akkor nyolcéves – ügyes fekete lányra, bizonyos Laura Flesselre. A többi már történelem.
„Balkezes volt, és elmondhatatlanul tehetséges. Gyakorlatilag harmadik lányomként neveltem, s annak ellenére megállíthatatlanul haladt előre a ranglétrán, hogy bizony – szörnyű kimondani – a francia vívás vezető köreiben konok rasszizmussal kellett szembesülnie. Hiába volt már tizenöt évesen második a juniorok pánamerikai bajnokságán, majd nyerte meg 1989-ben, Havannában a régió felnőttbajnokságát párbajtőrben, s egy évre rá New Yorkban a tőrt, az akkori szövetségi kapitány minden létező eszközzel akadályozta az előmenetelét.”
Gara azonban nem nyugodott. 1985-ben megrendezte Guadeloupe-on az első pánamerikai ifjúsági vívóbajnokságot, majd 1993-ban a felnőttek hasonló seregszemléjét. Ezen már Laura diadalmaskodott!

„Az 1996-os atlantai olimpia valóságos diadalmenet volt Guadeloupe szigetének: négy olimpiai bajnoki címet szereztünk magunknak és Franciaországnak! Laura és a női párbajtőrcsapat, valamint Marie-José Pérec a kétszáz és a négyszáz méteres síkfutásban. Ám a francia vezérkar négerekkel szembeni ellenszenve nem csökkent.”

Sajnos ezt a politikailag inkorrekt szót kell használnunk, mert a francia vívás korifeusai is ezt használták.
„A kilencvenes évek elején Michel Sales szövetségi kapitány, a moszkvai olimpia párbajtőr-aranyérmese kijelentette: amíg ő a szakvezető, addig itt feketék nem lesznek csapattagok! De még az atlantai olimpián is kínos incidens adódott: Sophie Moresse-Pichot és Valérie Barlois, a csapat másik két – fehér bőrű – tagja nem volt hajlandó egy szobában aludni Laurával.”

Már túltette magát a nagy csalódáson

Szomorú leírni, de ez a kegyetlen igazság: mára megszakadt Gara Róbert kapcsolata felfedezettjével. Az ok: a gonosz, kapzsi férj.
„Egyszer készítettem egy kiadványt a guadeloupe-i vívást népszerűsítendő, s a címlapra feltettem Laura fotóját. A hatás leírhatatlan volt: a férj, Denis Colovic beperelt azzal, hogy nekem jogdíjat kellett volna a képért fizetnem… Pedig annak idején én ismertettem össze Denist és Laurát… Azóta nem tudok beszélni Laurával, a férje megtiltotta neki, hogy akár telefonon is tárgyaljon velem. De túltettem magam rajta, boldogan élek. Már unokáim is vannak, élem az életem, olykor hazaugrom Budapestre, s minden erőmmel népszerűsítem Guadeloupe-ot, ezt a meseszigetet, az Antillák gyöngyét…” ---- A ---- A