Örömének az esőben

Szima Gábor, a DVSC elnöke: „Valaki hibázott! Nincsen sör! Majd kivizsgáljuk az esetet! Komolyra fordítva a szót, nincs differencia a tavalyi és az idei bajnoki címünk között, már ami az öröm mértékét illeti. Többen is temettek minket, mégis a csúcsra jutottunk. A Debrecen nem vidéki kiscsapat többé! Az ország vezető klubja!”

Szilágyi Sándor, a DVSC ügyvezetője: „Csatákat vesztettünk ugyan, de a háborút mi nyertük!”

Herczeg András, a DVSC másodedzője: „Az utolsó pillanatig nem akartam beleélni magam, hogy sikerült a duplázás. Belül végig reménykedtem, és nagyon akartam ezt a sikert. Csodálatos, hogy valóra vált a célunk, az álmunk!”

Sándor Tamás csapatkapitány: „Büszke vagyok a csapatunkra, a közönségünkre, arra, hogy zuhogó esőben is kitartottak mellettünk, s együtt ünnepelhetünk.”


Csernyánszki Norbert: „Bár végig hallottam, hogy a lelátóról mit kiabálnak a szurkolók, a fehérváriak Puskás-stadionbeli egyenlítő góljának jelzése elkerülte a figyelmemet. Nem csoda, az ellenfél készült szabadrúgáshoz, a labdára és az előttem elterülő pocsolyákra figyeltem… A futball igazságot szolgáltatott.”

Ibrahim Sidibe: „Imádkoztam a kispadon, hogy minél hamarabb vezetést szerezzünk, és fohászkodtam a Fehérvár sikeréért is. Ez az első élvonalbeli felnőtt bajnoki címem. Végtelen a boldogságom!”

Éger László: „Szeretném megköszönni a Fehérvárnak, hogy a segítségünkre volt, gratulálok Csertői Aurél csapatának a bronzéremhez. A harmadik aranyérmemet nyertem, egytől egyig vidéki klubbal. Nem tudok különbséget tenni köztük, annyira szépek…”

Halmosi Péter: „Hű, de nehéz volt! Hatalmas bravúrnak tartom a címvédést. Nagyon sokat köszönhetek a Lokinak. Egyelőre ünnepelni szeretnék, a jövőmet illetően olyan döntést kívánok hozni, ami nemcsak az én, hanem a Debrecen érdekeit is szolgálja.”

Szatmári Csaba: „Mi hoztuk a kötelezőt, a Fehérvár pedig a bravúrt. Még legalább három évig nem hagyom abba a futballt, s abba talán még a harmadik bajnoki cím is beleférhet.”

Bernáth Csaba: „Félelmetes volt, hogy szinte az utolsó pillanatig nyílt volt az elsőség kérdése. El sem tudom mondani, mit éreztem bent a pályán…”

Böőr Zoltán: „Az Újpestnek állt a bajnokság, de parádés tettnek tartom, hogy egy vidéki csapat egymás után kétszer is az élen végez.”

Dzsudzsák Balázs: „Szinte végig eksztázisban voltunk a kispadon is. De azért nagy boldogság, hogy egy ilyen meccsen a végén szóhoz juthattam, és talán kevesen mondhatják el magukról, hogy tizenkilenc évesen két bajnoki címet is szereztek.”

Bojan Brnovics: „Fantasztikusan boldog vagyok: bajnok lettem!”

Dankó Mihály, gyúró: „Lerágtam az összes körmömet, olyan ideges voltam, és bizony libabőrös lett a hátam – persze, nem a hideg miatt – amikor megtudtam, hogy vezet a Fehérvár.” ----
– Előzetesen mekkora esélyt adott erre a végkifejletre? – kérdeztük a DVSC vezetőedzőjét, Supka Attilát.
– Tíz százalékot. Bíztam benne, hogy korrekt körülmények között dől majd el az aranyérem sorsa. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy sikerült megvédenünk a bajnoki címet.

– Mikor szurkolt utoljára a Fehérvárnak?
– Akkor, amikor még a Videoton játékosa voltam évtizedekkel ezelőtt.

– Tudja, hogy korábban csupán egyszer akadt példa arra a magyar futballhistóriában, hogy vidéki klub duplázni tudjon?
– Óriási ez a teljesítmény, örülök, hogy képletesen a Győr nyomdokaiba léphettünk. Ez csodálatos!

– Melyik elsőséget tekinti komolyabb fegyverténynek, a tavalyit vagy az ideit?
– Nehéz különbséget tenni, hiszen egészen más körülmények között értük el ezeket a sikereket. Tavaly menet közben vettem át a csapatot, a mostani elsőségben az én, illetve kollégáim, Herczeg András és Mező József munkája is masszívan benne van.

– Mi következik most?
– Egyelőre három hét szünet, aztán megkezdjük a felkészülést a július végén esedékes Bajnokok Ligája-selejtezőre. Hogy milyen ellenfelet kívánok magunknak? Olyat, amely ellen reális esélyünk mutatkozik a továbblépésre, és ezt a reményt aztán valóra is tudjuk váltani. ----
A lila-fehér fanatikusok tisztességgel megtapsolták kedvenceiket az ezüstérem átvétele előtt, közben és azután is. Aztán, ahogy az lenni szokott, a futballisták átadták mezeiket és nadrágjaikat a drukkereknek. Mondhatni, ment minden a maga útján, de újpesti oldalon végtelenül szomorú volt mindenki. A dobogón zokogó Erős Károlyt hárman vigasztalták, az elkeseredett Vlaszák Gézát egy pillanatra sem lehetett megállítani, szinte menekült az öltözőbe.

„Nem tudom szavakba önteni azt a szomorúságot, amit most érzek – préselte ki magából könnyes szemekkel Kovács Zoltán, aki utolsóként érkezett az öltözőbe. – Életem legszomorúbb napja ez, tényleg nehéz kifejezni azt, ami a szívemben és a lelkemben van. Egyelőre nem tudok örülni az ezüstéremnek és a nemzetközi szereplésnek, hihetetlenül fáj a mai kudarc. Nagyon szerettünk volna győzni, bajnokok akartunk lenni, de sajnos nem sikerült. Ezen nehéz lesz túltenni magam. Nagyon sajnálom a szurkolókat, akiknek nem tudtunk örömet szerezni ezen a délutánon.”


Késő este aztán a Szusza Ferenc Stadionban azért a leginkább fanatikus drukkerek így is megünnepelték az ezüstérmes csapatot, az Újpestet, amely néhány huligán viselkedése miatt volt kénytelen a Puskás Ferenc Stadionban lejátszani az aranyérem sorsát eldöntő utolsó bajnokiját.

Talán miattuk buktak el…