Gyógyulj meg, öreg krónikás!

„Nézze meg, hogy besárgultam…”
Nagy Béla, az FTC krónikása, aki 1969 óta tartozik hivatalosan a zöld-fehér klubhoz, halkan, rekedtes hangon ejtette ki a szavakat. Mintha kiabálni, üvölteni próbálna, hogy miért kell neki hatvanegy évesen itt feküdnie a János Kórház belgyógyászatán, egyedül egy sivár szobában, legyengülve, majdhogy mozdulatlanságra ítélve. De ez egy ilyen esztendő: a sors senkit és semmit nem kímél. Nagy Béla az elmúlt hetekben három temetésen vett részt, könnyeivel küszködve búcsúzott el az egykori klasszis kézilabdakapus Elekné Rothermel Annától, aztán Zavadszky Gábortól, no meg Dalnoki Jenőtől. Már akkor sem érezte jól magát, mint ahogy két éve újra és újra betegséggel küzd. Hol a vérnyomása ingadozott, hol a szíve rakoncátlankodott, most pedig…
Most pedig nagy a baj.

Másfél hete került kórházba, s azóta egyre csak fogy. Nincs étvágya, amit nagy nehezen magába gyömöszöl, az is kijön belőle. Ráadásul itt van ez a sárgaság. Amikor először meglátta magát a tükörben, a mindig eleven, mosolygós szemét, amely úgy sárgállott, mint a napraforgómező, megdöbbent a látványtól. Nincs pontos diagnózis, az orvosok csak azt mondják neki, megnagyobbodott a mája, nem működik rendesen az epéje, pihennie kell.
S Nagy Béla fekszik az ágyban, naphosszat a plafont bámulja, bár kapott egy tévét a korábbi szobatársától, hadd lássa legalább a képernyőn keresztül a Fradi–Honvédot. Nem volt meccs – de a tévé sincs bekapcsolva soha.

„Fáradt vagyok. Azt hiszem, sokat idegeskedtem. Nem mindegy ám, mi zajlik ott, az Üllői úti klubházban, nekem főleg nem mindegy, hiszen oda tartozom csaknem negyven éve. Nem akarok panaszkodni, de szeptember óta nem kaptam fizetést, pedig – ugyanis nyugdíjas vagyok – mindössze kilencvenegyezer forintot kellene átutalniuk. De mindig csak hitegetnek. Elfáradtam. Csak feküdni akarok, kipihenni magam. Bár ma nagyon megkínoztak, rengeteg vizet csapoltak le a gyomromból. Képzelheti. Mindennap infúziót kapok, s a jövő hét végén talán hazamehetek. Nincsenek már különösebb álmaim, csak egészséget szeretnék, valamint még néhány jó évet, s persze azt, hogy ez a zűrzavar, amely az utóbbi években a Ferencvárost jellemzi, megszűnjön végre. Csak legalább kitavaszodna már…”

Nagy Béla elhallgatott. Feje az otthonról hozott zöld-fehér csíkos kispárnán pihent, a lábánál címeres törölköző hevert, mellette a széken pedig egy Zöld Sasok feliratú dosszié, benne megannyi lelet, vizsgálati eredmény. Nevetett, rekedtesen, kissé fulladozva nevetett, amikor észrevettem ezt a bizonyos dossziét, s azt mondta: „Na, mit szól, milyen szépen eldugtam a betegséget, a nyavalyát, még itt is a Fradi tartja bennem a lelket. Vagy legalábbis az, ami bennem a Ferencvárosból megmaradt. Tudja, rengeteg időm van most gondolkodni, s azt mondom, szép életem volt, mert azzal foglalkozhattam mindig, amit a legjobban szerettem…”
Átölelt, amikor elköszöntem tőle, s búcsúzóul odasúgta: már nyomdában az új könyv, amely a VVK-győztes Fradiról szól.
Aztán visszafeküdt bágyadtan a zöld-fehér csíkos párnára.