Hollandia boldog tanoncai

Ha az Ajax, illetve a Feyenoord játékostoborzóján megjelenő fiatalúr talentuma nyilvánvaló, és a sasszemű megfigyelők mentális szempontból sem találnak semmi kivetnivalót a jelöltben a többlépcsős szűrés során, már csak "átlagos" képzésben kell részesíteni, hogy idővel valóban labdarúgó válhasson belőle.
Lehet, nincs igazam, mindamellett a két műhely között, ha koncepcionálisan nem is, szellemiségét tekintve lényeges eltérés tapasztalható. Mind a két klub nevel (s nem csupán sportolói aspektusból), a trénerek kiirthatatlanul beléplántálják a csemetékbe a rendszer, azaz az A-csapatokban alkalmazott 4–3–3-as szisztéma alapjait, mindamellett a Feyenoord nevelési elve többet, egyfajta küldetéstudatot sejtet.

"Ha az illető nem marad a Feyenoord játékosa, semmi gond, a cél ugyanis az: ha valaki végigjárta az osztályokat, s megfelelt bizonyos követelményeknek, labdarúgó lehessen, akár a holland második vonalban, de legrosszabb esetben a legmagasabb amatőrosztályban" – vallja Patrick van Leeuwen, a rotterdamiak külkapcsolatokért felelős menedzsere.

Egykori csillagok a jövő sztárjaiért

Ezzel szemben az Ajaxnál afféle elitképzést érzékel a látogató, legalábbis John van den Brom utánpótlás-igazgató szavai így is értelmezhetők. Amszterdamban szűkebbre szabják a határokat: a Toekomst, az akadémia kizárólag az Ajaxnak "termel".
"Három, az általunk alkalmazott játékrendszer szempontjából kulcsfontosságú posztra megkülönböztetetten figyelünk, ezek pedig a két szélsőé, valamint a középcsatáré. Nagyon hamar kiderül, ki mire képes, s eszerint állítjuk be egy-egy pozícióba. Ritkán, de azért mi is tévedünk" – így Van den Brom. Utóbbi megjegyzését mindazonáltal némiképp alátámasztják az Ajax legutóbbi BL-meccsének (Sparta Praha, 2–1) tapasztalatai. A piros-fehérek soraiban ugyanis az említett posztokon egy dél-afrikai (Steven Pienaar a jobb oldalon), egy marokkói (Nuredin Bukari a balon) és egy görög (Joannisz Anasztasziu középen) kapott helyet. Sehol egy holland, és a saját nevelés is csak annyiban stimmel, hogy Pienaar a fokvárosi Ajax-stúdióban sajátította el az alapelemeket.

Ez ugyanakkor elsősorban azt jelenti: ha a honfitársnál akad reményteljesebb külhoni, ő habozás nélkül az Arena melletti bázison, az addigi – mondjuk – balszélső pedig egy sorral hátrébb találja magát. A határokon túlra ugyanakkor csak végszükség esetén tekintgetnek mind a rotterdamiak, mind az amszterdamiak, ugyanis belföldi "kémhálózatuk" a tartományok minden négyzetcentiméterét lefedi. Előbbi 26 (ebből négy teljes, kettő félállású, 20 önkéntes), utóbbi 40 (öt főállású, 35 önkéntes) játékosmegfigyelőt alkalmaz, javarészt egykori labdarúgókat.

Kell-e ecsetelni, az emlegetett utánpótláscentrumok egyszerűen tökéletesek – klubonként hét pálya, kettő műfüves, világítással felszerelt, alácsövezett stb. –, a kizárólag a gyerekek által használt létesítmények öltözőinek falain ott sorjáznak a példaképek fotói, akikre fel lehet nézni. Persze az egykori csillagokat testközelből is megcsodálhatják a lurkók, sőt tanulhatnak tőlük, hiszen többségében ők az edzők. A Feyenoordnál a kilencéveseket például a lengyel vb-bronzérmes (1982) Wlodzimierz Smolarek pallérozza, észveszejtő könnyedséggel, mégis ellenvetés nélkül. A kölykök – talán mondani is felesleges – imádják, miként a kicsivel idősebbek Gaston Taumentet. Noha a duó tagjainak megvan a saját csapatuk, amelylyel – akárcsak az Ajaxnál – egy éven át foglalkoznak, korosztálytól függetlenül vezetik a négy-hat fő részvételével teljes egyéni képzéseket (Smolarek látogatásunk másnapján a 12 éveseket okította a cselezés tudományára, Taument pedig a fejjátékot csiszolgatta aznap). Az idő előrehaladtával aztán a gyakorlások aránya a kezdeti ötven-ötven százalékról az állandóan két tréner felügyelete mellett zajló csapatedzések felé billen.



Nem érdemes bliccelni, mert jön a megvonás

Nincs ez másként hatvan kilométerrel odébb sem. Amszerdamban 14 csapatvezetőből tíz ajaxos múltú, s hasonló a szórás a segítőket illetően is: Bryan Roy, Sonny Silooy, Arnold Mühren, Simon Tahamata – csak ízelítésképpen egy rövidke lista a vezetőedzőkről. Állandó orvosi stáb, masszőrök, fizikoterapeuták, erőnléti edző, avagy velük teljes a had, amely a következő évtizedek futballistáit neveli.
Apropó, tanárok. Róluk sem szabad megfeledkeznünk.

Nem spanyolviasz: az iskolák hathatós támogatása nélkül jóval nehezebb dolguk lenne a kluboknak. Az Ajax például 60 (!) középiskolával áll kapcsolatban, ahonnan a suli végeztével (olykor a második óra után) minibuszokkal szállítják a diákokat az edzésre. A kapcsolat azonban nem merül ki ennyiben: nem ritka, hogy az anyaintézmény adja a tanárt az utánpótláscentrumban helyet kapó napközibe, ám a klub (a szülővel egyetértésben), ha szükségét érzi, magántanárt is fogad a nebulók mellé. Ennek betetőzéseként pedig, ha egy torna éppen a vizsgák, felmérők idejére esik, néhány pedagógus – a dolgozatot levezénylendő – is a csapattal tart. Bliccelni nem lehet, de nem is érdemes: ha rosszul tanulsz, nincs edzés, a megvonás pedig – látszik – a világvégét jelenti.

A főnök büszke az ördögfiókákra

Miközben Van den Brom az étteremben (minden korosztály itt ebédel, uzsonnázik, vacsorázik, s természetesen dietetikus által javallott fogások ínycsiklandó illata lengi be finoman a teret) éppen az oktatási intézményekkel való kapcsolatról, ennek fontosságáról értekezik, a háta mögött tizenéves kölyökhad vonul el, bokától fejtetőig ajaxos egyenszerelésben pompázva.

"Ez a csoport éppen most indul tanulni. Nincs könnyű dolga a tanár úrnak, a tízéveseink igazi ördögfiókák" – kacsint a háta mögé, miközben éppen akkora hangerőt használ, hogy a "méhkas" kíváncsian felénk fülelő tagjai nem érthetik félre a célzást.
A replika nem is késik: "Tizenegy, főnök, tizenegy évesek vagyunk! Igazán megjegyezhetné!" – kérleli incselkedőn az egyik rasztafrizurás.
Van den Brom mordul egyet, a verébsereg szétrebben. Csak mi látjuk a "főnök" arcára kiülő büszke mosolyt.

A tökéletesség felé

Sulykol: gépies ismétléssel gyakorol(tat).
Ez a módi az Ajaxnál. A tizenhárom évesek edzésén a felvezető, majd levezető gyakorlatokon, valamint a félpályás játékon túl egyetlenegy feladat alkotta a programot, ugyanazt a támadásvariációt gyakoroltatták a srácokkal az edzők (például Silooy) egyébként egész héten. Ha az előadás nem nyerte el a tetszésüket, hétből hétszer akasztották meg az akciót idő előtt. Nem tettek mást, mint Smolarek a Feyenoord kilencéveseinek tréningjén. Bár éppen csapatedzés volt, a lengyel egy jobb oldali sarokrúgás elvégzése után visszarendelte a labdát, letette a fűre, majd rövid prédikációt tartott a balszélsőnek, hogy a lábfejének mely részével, a labdát mely ponton megrúgva érheti el, hogy a kapura csavarodjon.
Bemutatja – a kölykök szája tátva marad, amikor a labda a hálóba csapódik.
A kis balszélsőn a sor.
Először – nem az igazi, Smolarek magyaráz.
Másodszor – alakul, Smolarek bólogat.
Harmadszor – Smolarek elismerően csettint, de biztos, ami biztos, még egyszer visszakéri a labdát. Öt másodperc múlva mosolyogva meghajol a tanítvány előtt, ő meg boldogan nyargal vissza a helyére, a bal oldalvonal mellé.
Középkezdés.