Az én Formám 3.

"A verseny napjának reggele. Hála az égnek, eddig is eljutottunk! Már nagyon vártam.
Nyolckor kelek, ez bőven elég, hiszen csak tízkor van dolgom a pályán, nyugodtan megreggelizem, és indulok az Albert Parkba. Megbeszélés a mérnökökkel: véglegesítették a stratégiát, most már biztos, hogy én kétkiállásos taktika szerint versenyzek, Bruni pedig háromszor jön ki a boxba, vagyis ő indul könnyebb autóval. Elmondják még, hogy változtattak néhány apróságon, aztán elengednek minket, hiszen rohanni kell a rajtrácsra, a hivatalos fotózásra.
A versenyzői parádé nekünk, pilótáknak is érdekes: most nem együtt megyünk, egy kamion vagy busz platóján, hanem külön-külön. Húsz old timer áll a rajtrácson, mindegyiken egy-egy pilóta neve – azokkal hajtunk végig az aszfaltcsíkon a rajtsorrend szerint. A hangulat emelkedett, az itteni szurkolók imádják a Formula–1-et. Három-négy magyar zászlót is látok a nézőtéren, az itteni magyar kolónia tagjai hozták őket miattam. Jólesik. Egyébként is szimpatikusak a drukkerek – no meg fanatikusak. A hét vége egyik napján sem tudtam úgy távozni a pályáról, hogy a kijáratnál ne rohantak volna meg az autogramkérők. Ehhez azért még hozzá kell szoknom.
Az ebéd ugyanaz, mint előző nap: olasz tészta és roston sült csirkemellsalátával – de nem baj, mert mindkettőt nagyon szeretem. Pihenek egy kicsit, majd körülbelül egy órával a rajt előtt relaxáló masszázs következik. Ez teljesen természetes az autósportban, a Formula–1-ben pedig szinte kötelező. A masszázs tényleg megnyugtat, jobban tudok tőle koncentrálni.
A rajt előtti pillanatok. A lámpa szabad jelzésére várva hevesebben dobog a szívem, azért izgulok a legjobban, nehogy belekeveredjek valami csetepatéba. A csapat utasítása egyértelmű: ne erőlködjek Panisszal és Kliennel, hiszen nyilvánvaló, hogy mindkettejük autója gyorsabb az enyémnél. Rendben el is engedem őket, és a saját tempómban haladok. A boxból közlik, hogy a köridőim elég jók, utóbb kiderül, tényleg azok – pedig az autóm nehéz a sok üzemanyag miatt.
…A nyolcadik kör tájékán kezdődnek a gondok. A motorban kihagy egy-két henger. Hallom és érzem is, a kocsi megtorpan, olyan, mintha fékeznék, és úgy érzem, kirepülök az ülésből. A tervezettnél korábban hajtok a boxutcába – kis zavar támad a gépezetben. Tovább vagyok bent, mint indokolt lenne, mert a kocsi azonnal lefullad, amikor teljes gázt adok. Végre elindul. Egy körig úgy tűnik, megjavult a motor, de utóbb kiderül, erről szó sincs – megint "dadogni" kezd.
Persze, a kommunikáció folyamatos a Minardi-boxszal, azt kérik menjek be megint, mert megpróbálják megjavítani a motort. Sajnos erre már nem kerül sor, mert nem érek vissza, a kocsi végleg kileheli a lelkét.
Gyalog indulok a boxutcába, és közben arra gondolok: úgy látszik, ez az én sorsom. Tavaly a Hungaroringen ugyanígy motorhiba miatt nem tudtam befejezni életem első jordanes viadalát – most ugyanez történt a minardis bemutatkozáskor. Azt mondogatom magamnak, ez benne van az autósportban, és nem dől össze a világ. Persze, azért nem így képzeltem ezt az Ausztrál Nagydíjat…"

A tavalyelőtti szezon emléke kísértett
Balszerencsésen kezdett a Minardi-csapat
Ausztrál Nagydíj: Ferrari örömünnepe
Számításaink szerint
Az Ausztrál Nagydíj végeredménye
A vb-pontverseny állása