Az eredménytelen zseni

"Ronaldinho maga a természetes intelligencia”Vicente del Bosque, a Real Madrid egykori edzőjeNoha nem mindig volt jó sora, Ronaldo de Assis Moreira szinte állandóan vigyorog, mintha az élet sohasem tette volna próbára. Mindössze nyolcéves volt, amikor elvesztette édesapját, Joao da Silva Moreirát, aki a Gremio stadionjában volt parkolóőr – a sors fintora, hogy apja abba a medencébe fulladt bele, amelyet az egyesület adott a család számára –g azóta Ronaldinho mindig az ő emlékéért játszik.
A huszonhárom esztendeje Porto Alegrében született srác természetesen a Gremióban kezdte pályafutását: a kék-feketékkel 1997-ben írta alá első profiszerződését, és négy évig boldogította a szurkolókat varázslatos játékával. 2001-ben döntött úgy, hogy – csakúgy, mint a legtöbb dél-amerikai tehetség – Európába költözik át, és elfogadta a Paris Saint-Germain ajánlatát. Már akkor igazi csillag volt, amikor a fények városába tette át a székhelyét, ám igazán nem tudott kibontakozni az öreg kontinens elitjétől még távol lévő francia klubfutballban. Miután 2002-ben világbajnokságot nyert hazájával, illetve azt követően, hogy összezördülései egyre gyakoribbak lettek a PSG akkori edzőjével, Luis Fernandezzel, nyílt titokká vált, hogy el akar igazolni, mégpedig igazán nagy egyesülethez.

Az idén, az európai bajnokságok befejeztével úgy tűnt, eljött az ideje. A nyári átigazolási időszak egyik legnagyobb üzlete a Beckham–Real-házasság mellett kétségtelenül a Barcelona–Ronaldinho-frigy volt: a tranzakció egyes források szerint 28 millió eurójába került a Barca első emberének, Joan Laportának, ugyanakkor a presidente a játékos hivatalos bemutatásán 25 millióról beszélt. Bármekkora is a valódi ár, most már nyugodtan kijelenthető, hogy Ronaldinho a csapat első számú ászává vált, rá épül a taktika, és ezzel természetesen rá hárul a legtöbb felelősség is.

Ha azt nézzük, hogy egy labdarúgó akkor nyerheti meg az Aranylabdát, ha a fent említett kritériumok mellett kimagasló teljesítményt nyújtott az adott évben, akkor Ronaldinhónak könnyű szívvel odaítélhetnénk a becses trófeát. Ha viszont azt is a szempontok közé soroljuk, hogy a futballista az említett kimagasló teljesítményének köszönhetően nagyban hozzájárult klubcsapatának, esetleg válogatottjának valamely sikeréhez, akkor – fájdalom – a brazil zseni az idén nem kaphatja meg a France Football elismerését. A selecaóval ugyan nem is volt túl sok minden, amit megnyerhetett volna, hiszen a tavalyi világbajnokság után 2003-ban a Konföderációs Kupa mellett legfeljebb a következő vb kvalifikációs mérkőzésein parádézhatott (az előbbi tornán Brazília nem jutott tovább a csoportjából), viszont egyesületeivel igenis volt lehetősége figyelemre méltó eredmények elérésére.
Az elmúlt idényben hiába volt a PSG-ben is a legfőbb húzóember, egy-két látványos gólon kívül csak egy bajnoki 11. helyezést ért el, a kupában pedig a döntőben vérzett el csapatával az Auxerre-rel szemben. A Barcával persze sok mindent még nem nyerhetett meg, és bár a gránátvörös-kék klub legújabbkori vergődésén segített azzal, hogy többévnyi eredménytelenséget követően legalább a Katalán Kupát a Camp Nou vitrinjébe szállította, a csapat bajnoki produkciója szinte semmit sem változott az elmúlt évadokban látottakéhoz képest. Meglehet, amikor Ronaldinho a pályán volt, a Barca a rég nem látott negyedik helyen is állt már a Primera Divisiónban, többször megesett azonban, hogy vele együtt is vergődött Frank Rijkaard csapata.
Ráadásul hősünk a Betis elleni meccsen izomszakadást szenvedett, amiből az következett, hogy a Barcelona ismét visszasüllyedt a középmezőnybe. Az igazi aranylabdás produkció mégis az lenne, ha Ronaldinho képes lenne felrázni ezt a gárdát az apátiából, és legalább egy nemes trófeát (a szurkolók legfőbb kívánsága szerint a bajnoki címért járót) a magasba emelhetne az idény végén.