Nagy Tímea újra a régi

– Éppen a névnapomon, május harmadikán kezdtem a "menetelést”, ami azt jelentette, hogy zsinórban öt hétvégén versenyeztem. Mödlingben mutatkoztam be, és mit mondjak, volt már boldogabb névnapom is… Az első versenyen a poklok poklát éltem meg. Egyrészt a vívás miatt, no és a családtól, a két kislányomtól való távollét is szörnyű volt. Mit tehettem mást, nagyon sokszor hazatelefonáltam. Általában csak reggel és este szoktam, ám most naponta háromszor-négyszer is megkérdeztem, hogy mi van a gyerekekkel – emlékezik
vissza az út elejére az elmúlt hét végi Világkupa-versenyen bronzérmet nyert vívónő.
– A vívásban mi volt a poklok pokla?
– Például az, hogy nagyon izgultam. Mödlingben nem is kerültem fel a hatvannégyes táblára. Ezt az izgulást még Zürichbe is "vittem magammal”, de ott már hatvannégy közé jutottam. Az izgulás miatt nagyon elfáradtam az asszók után, pedig a fizikai állapotom ezt nem indokolta, mert annál azért előrébb tartottam. Bevallom, Zürich után el is keseredtem, mert az éreztem, hogy a mezőny nem lett annyival jobb, tehát én vagyok gyengébb. A következő versenyre nem is akartam elmenni, de mivel edzőm, Kulcsár Győző mondta, hogy szeretné látni az asszóimat, ezért pástra léptem Legnanóban. Igaz, ez nem volt Grand Prix-verseny, de arra jó volt, hogy az önbizalmamat visszaszerezzem. Úgy lettem harmadik, hogy az elődöntőben csupán egy tussal kaptam ki egy kínaitól.
– Akit rá egy hétre sikerült megvernie.
– Igen, a málagai Grand Prix-n már én voltam a jobb. Ez a verseny azért volt különösen fontos, mert az egyéni után csapatversenyt is rendeztek. Képzelje el, legutóbb a 2001-es nimes-i vébén vívtam csapatban! Egy mérkőzésen lehetőséget kaptam, és hoztam, amit kellett. Éreztem, hogy a lányok örülnek a visszatérésemnek. Aztán következett a belgiumi Világkupa-verseny, ami nem számított bele a válogatásba, de én szerettem volna indulni, mert éreztem, hogy még szükségem van a versenyzésre. Szakosztályunk támogatója, az LNX Rt. jóvoltából ott lehettem, és bár a nyolc közé jutásért kikaptam, nagyon hasznos verseny volt.
– Magában hogyan értékelte ezt az öt versenyt?
– Többet vártam magamtól. Előzetesen három döntőt terveztem, és csak kettő sikerült. Ám mivel a mesterem és Móna István szakosztály-igazgató azt mondta, nem hitték volna, hogy ilyen hamar idáig jutok, megnyugodtam. Mert mégis csak az a fontos, amit a szakemberek mondanak… Az viszont tény, hogy az öt hét alatt egyszer sem volt bennem az az érzés, amivel versenyt lehet nyerni.
– Az elmúlt hét végén társai az Európa-bajnokságon szerepeltek, ön viszont a Puerto Ricó-i Világkupa-viadalt választotta.
– Az olimpiai kvalifikáció miatt nagyon fontos volt ez a tengerentúli verseny, no és nekem is szükségem volt a Világkupa-pontokra, hogy minél előrébb kerüljek a világranglistán. Nulláról indultam, és az európai versenyek után már a negyvenegyedik voltam.
– A Puerto Ricó-i bronzéremmel bizonyára ismét javított a helyezésén.
– Igen, már a huszonkettedik vagyok. Úgy tűnt, sikerül bekerülnöm a legjobb tizenhat közé, hogy legközelebb már kiemelt legyek, de egy hajszállal lemaradtam erről. Viszont itt már nagyon élveztem a vívást, és már éreztem azt az érzést, amivel versenyt lehet nyerni. Még ha sokat voltam is távol, nagyon megérte indulnom a versenyen, és nem csak a bronzérem miatt. Mindenki azt mondta, hogy már a régi Nagy Tímeát látta vívni.
– Nem bántja, hogy nem sikerült a tizenhat közé kerülnie a világranglistán?
– Nem. Egyrészt azért, mert a világbajnokságig még bekerülhetek az élbolyba, hiszen a hónap végi sydneyi Világkupa-viadalon gyarapíthatom pontjaimat. No és különben sincs túl nagy jelentősége a helyezésnek. Kiemeltnek lenni elsősorban azért jó, mert pihentebben vívhatod az éles mérkőzéseidet, és nem lephet meg egy ismeretlen a százhuszonnyolc között. Egyébként pedig az atlantai olimpiára ranglistavezetőként érkeztem, és mégsem nyertem, míg a sydneyi olimpia előtt tizenharmadik voltam, és aranyérmes lettem.