<center>Knézy Jenő(1944&#8211;2003) </center>

Talán az a sok fanfár, trombita emlékeztet rád leginkább, az a vérpezsdítő dal, amelyet a franciaországi világbajnokságra írtak. Hányszor hallottam azóta is, ücsörögve bambán az autóban, a rohanó, zaklatott világot lesve, aztán egyszer csak megszólalt valamelyik adón, és szinte láttam Zidane-t vagy Ronaldót, ahogyan cselez, mögötte, körötte a nép, és közben a te hangod szólt. Imádom azt a számot, de már nem akarom hallgatni. Furfangos a sors. Elhiteti az emberrel, hogy a pillanat mámorító, a száraz vörösborral, a huncut összekacsintásokkal, a meccslázzal, az olykor unalmasnak tetsző hétköznapokkal, ezzel az egész életfolyammal. Az életfolyammal, amely néha úgy tűnik, hogy örökké tart. Jenő, azt hittem mindig, hogy úgy lesz, mint gyerekkoromban, nem, nem a gombfocira gondolok, hanem arra, hogy jön majd a bajnoki szezon, és te kicsit sopánkodva beszélni kezdesz, oda-oda piszkálsz a magyar focinak (de szeretetteljesen ám!), aztán elérkezünk a világbajnoksághoz, és persze, hogy a te baritonodat halljuk a nyitó meccsen, amikor ott ücsörög hokedlin, sámlin, bármin a világ a képernyők előtt. Azt hittem, hogy most már mindig így lesz, hogy majd felemeled a hangod egy pontos, lőtt passz vagy egy precíz negyvenméteres keresztlabda láttán. Aztán jöhet majd a trombita, a sok fanfár és az a vérpezsdítő szám.Semmi sem maradt ebből. Már semmi sem igaz ebből. Akkor értettem meg mindent, Jenő, amikor ott ültem veled szemben a MÁV-kórház folyosóján, rémülten, és azon gondolkoztam, mit keresünk mi itt. Te ijesztően lefogyva, hamuszürke arccal, én pedig tollal, papírral a kezemben, mint afféle szenzációhajhász firkász. Ott értettem meg mindent, hogy illúzió az egész, a vörösbor, az öszszekacsintás, a meccsláz, és az ember lóháton vágtatva sem érheti utol az ifjúságát. Féltem, Jenő, ez az igazság, amikor te abban az utolsó interjúban a halálról beszéltél elképesztő nyugalommal. Jobban féltem, mint te, és azóta is itt motoszkál bennem, hogy honnan volt az erő, a méltóság benned, szembenézni a végítélettel. Néztem a szemed ott a kórházban, szinte lestem a pillantásod, és a szemed még a régi volt abban a beesett arcban, és közben egyfolytában próbáltam megfejteni a titkot, mitől vagy ilyen bátor. Naiv ez a kérdés, hiszen mindig is bátor voltál, már a hetvenes évek elején is, amikor az ÉDOSZ-válogatott–Vasas-válogatott mérkőzést közvetítetted a csepeli stadionból (furcsa torna volt, ma már el sem tudja képzelni a sok fiatal, hogy micsoda meccseket rendeztek akkoriban…), és persze nem sokkal később, már a müncheni olimpián, amikor mi, egyszerű tévénézők azt sem tudtuk, ki az a Knézy Jenő.Te nem féltél akkor sem, és ott, a kórházi ágyon sem. Beleszerettél abba a kurta-furcsa mikrofonba, és csak mondtad-mondtad a magadét évtizedekig. Tudod, Jenő, mi most nemcsak téged siratunk, hanem saját magunkat is. Ragaszkodtunk foggal-körömmel hozzád, a mondataidhoz, a kritikus monológjaidhoz, de nemcsak azért, mert okosakat mondtál, hanem azért is, mert a barátunk lettél, afféle házi barát, akit lehet szidni, aki miatt lehet zsörtölődni, akire azt lehet mondani: "Ez a Jenő már megint miket beszél…"Jenő, nem akartam, hogy lásd, hogy sírok, amikor kijöttem a kórházból, egyébként sem túl férfias az ilyesmi, meg aztán akkor még volt némi remény. Illetve, dehogyis volt. Te pontosan tudtad, hogy nem sokáig élsz, úgy beszéltél erről, mintha a világbajnoki selejtezők csoportbeosztását elemezgetnél, hogy ki marad életben, ki jut tovább, ilyesmi. Azóta hordozom magamban a mondataidat, és látom, szinte mindennap látom az arcod, azt a furcsa, sovány arcot, amely mintha már nem is a tiéd lett volna.Pedig te álltál ott, Jenő, velem szemben 59 évesen azzal az átkozott, gyilkos kórral a testedben, és én nem tudtam felnőni hozzád sem ott, sem korábban. Irigyeltelek, Jenő, én sohasem leszek erősebb a halálnál.Nem úgy, mint te.Sinkovics Gábor