Az Istenanya gyermekei

A nyugati ember meghódítani akarja, s mikor a közelébe jut már semmi más nem érdekli, csak hogy feljusson a csúcsra. Nem is kevesen közülük úgy vélik, hogy a halálzónában, 7500 méter felett, ahol a légköri oxigénszint egyharmadára esik vissza az idelent megszokottnak, olyan fogalmak, mint az erkölcs értelmüket vesztik. Az ember itt már nem felelős a másikért, aki nem tud a lábára állni, azt nem lehet lehozni, élete utolsó óráiban magára kell hagyni, ha már semmit nem lehet érte tenni. A világ tetejének közelsége hatalmába keríti itt a hódítót, minden egyéb másodlagossá válik számára. S ha a délután öt óra tájban lefelé bukdácsolva egy –ellentétes irányban közlekedő – öngyilkosjelöltbe botlunk (ugyanis aki délután kettő után nem indul vissza a tetőről, halálra van ítélve), hagyjuk csak, had menjen tovább, ő tudja mit csinál. Megpróbálhatjuk esetleg ész érvekkel győzködni, ám a józan szavak többnyire mit sem érnek, aki az oxigénhiányos állapotban elvesztette ítélőképességét, annak aztán beszélhetünk. Ökölpárbajt kezdeni vele 8800 méteren pedig mégiscsak képtelenség!

De vannak hegymászók nyugaton is, akik úgy vélik, nincs a világnak olyan pontja, ahol az erkölcsök megszűnnek, s ahol többé nem vagyunk felelősek egymásért. Ha csak annyit tehetünk, hogy a haldokló mellett maradunk élete utolsó pillanataiban, hogy legalább legyen kihez beszélnie, ha már lehozni nem tudjuk, hát tegyük meg. Ha pedig az est közeledtével elvetemült ostromlóba akadunk a visszaúton, aki már nem tudja felmérni, mit veszít, ha továbbmegy, hát erőszakkal is tántorítsuk el céljától!
Az igazi hegymászó tudja, a csúcs félúton van. Oda feljutni még kevés, csak az menjen fel, aki vissza is tud jönni. Nem tudjuk, 1924 júniusában George Mallory és Andrew Irvine fent járt-e a Csomolungma tetején; Mallory földi maradványait négy évvel ezelőtt találták meg a hegyen, fényképezője pedig nem volt vele, hogy elmesélje gazdája történetét. De bármit is árulnának el a képek, egy biztos, Malloryék – bár minden tiszteletet megérdemelnek – legfeljebb a félutat teljesítették, ami csak félsikert jelent. Így aztán semmiképp sem méltatlan Tenzing Norgayt és Sir Edmund Hillary, mint elsőket ünnepelnünk. 1953 május 29-én jutottak fel, éppen ötven évvel ezelőtt.

Edmund Hillary, az új-zélandi méhész Nepálban a nyugati civilizációt jelenti, a briteket, akik hódítani jöttek. Azonnal felismerte, hogy céljához a lehető legjobb társ Tenzing Norgay lesz, a serpa, ami annyit jelent: keletről jött ember. "Egy igen pozitív dolgot azonban érezni lehetett rajta: jóval több személyes ambíció rejlett benne, mint bármelyik más serpában, akit csak ismertem. (…) Tenzing szívvel-lélekkel rajta volt, hogy sikert arassunk, ebben teljesen bizonyos voltam, nem azért, mintha különösebben szerette volna az angolokat, hanem mert ez azt jelentette, hogy egyszersmind ő is sikert arathat." – így ír Hillary, Kockázat nélkül nincs győzelem című könyvében. Első találkozásukra pedig ekképpen emlékszik: "termetesebb, mint a serpák többsége, nagyon erős és nagyon aktív; villogó mosolyának egyszerűen nem lehet ellenállni." Első közös mászásukkor Tenzing technikája és mérhetetlen tapasztalata is lenyűgözte Hillaryt, melyet előző évben, egy svájci expedíció tagjaként is kamatoztathatott, amikor 250 méterre megközelítette a csúcsot. Mindezek ellenére sosem viselkedett hódítóként. Napjaink hegymászó-legendája Pete Athans, aki hatszor is járt az Everesten, fogalmazta meg Tenzingről, hogy úgy mászott fel a hegyre, mint anyja ölébe a gyermek.
A Föld Istenanyja, a Csomolungma pedig végképp magához engedte Hillary párjaként. Az álom beteljesülésének pillanatairól megint idézzük Hillaryt: "Délelőtt fél tizenkettő volt – fönn álltunk az Everest csúcsán! (…) Kezet ráztunk Tenzinggel, azután Tenzing megölelt. Nagy pillanat volt! Levettem az oxigénkészülékemet, és vagy tíz percig csak fényképeztem. Megörökítettem a zászlókat lobogtató Tenzinget, az Everest különféle gerinceit és az általános kilátást. John Hunt (az expedíció vezetője – A. A.) nevében letettem a csúcsra egy feszületet, Tenzing pedig egy kis lyukat ásott a hóban, és ételáldozatot tett bele – édességet, kétszersültet, csokoládét."
Tenzing Norgay kezében a nepáli, a brit, az indiai és az ENSZ-zászló lobogott. Egy éve, 2002 május 25-én a magyar is meglátta felülről a világot, Erőss Zsoltnak köszönhetően.