Kicsi bácsi, nagy történetek

A Hungária-fürdőben Jávor Pált, a kor ünnepelt színészét masszírozta, az ötvenes években a diktátor Rákosi Mátyás járt hozzá rendszeresen, volt gyúró a Puskás és Bozsik fémjelezte kispesti labdarúgóknál, de dolgozott a Balczó-féle öttusa-válogatottal, és sokáig az Egerszegit felvonultató úszócsapatnál is masszőrködött. Hatvan esztendeje kezdte a szakmát.
Hatvan év alatt sok ezren megismerhették, mit is tudnak Kicsi bácsi kezei (a kicsi szó természetesen a magasságára utal). Tizennégy évesen került a Hungária-fürdőbe – réges-régen az enyészeté lett a boldog békeidők közkedvelt pesti fürdője –, néhány napja, hetvennégy évesen vonult vissza. A méltatásból amúgy nem kért, szinte megtiltotta a róla szóló cikket ("Miért lenne érdekes egy gyúró?”). Szerencsére, szerencsénkre, meggondolta magát…
– Rendben, ha nagyon akarja mesélek, hol kezdjem? – kérdi Kicsi bácsi, alias Bacsa István, aki hatvan év után az úszóválogatott gyúrójaként fejezte be izgalmas pályafutását.
– Kezdje mondjuk a legelején…
– Nézzük csak. Negyvenháromban, a Hungária-fürdőben kezdtem, a Dohány utca negyvennégyben. Hát, az csodálatos egy világ volt. Mindenki oda járt, aki számított. Megesett, hogy ötszáz vendég volt egyszerre. Jávor Pali, Sárdi János, csupa híresség. Zsokék, sportolók, színészek, mondom, mindenki. Amúgy a nevelőapám testvére találta ki az egészet, ő ugyanis fürdőmester volt. Azt mondta: gyere oda, Pisti, nem bánod meg. Nem is bántam…

Jávor Pál egy pengőt adott

– Jávor Pál, a kor ünnepelt színésze csak a filmvásznon volt igazi úriember?
– Csak a legjobbakat mondhatom róla. Kellemes modorú gavallér volt. Sok borravalót adott, jól emlékszem, alkalmanként egy pengőt. De volt, hogy két színházjegyet húzott elő az öltönye zsebéből.
– Mire telt az egy pengőből?
– Sok pénz volt, higgye el, elég ha csak azt említem: tizenhat pengő negyvenhat fillér volt a heti fizetésem. A nevelőapám Csepelen a Weisz Manfréd gyárban harmincnégy pengőt kapott géplakatosként.
– Ezek szerint aranyélete volt.
– Volt, hogy kétszáz pengőt kerestem egy hét alatt. De mindet hazaadtam, tizennégy-tizenöt éves korom ellenére én tartottam el a családot. Emlékszem, drága jó anyám három zsacskót adott. Egyikbe tettem az aprót, a másikba a nagyobb címletet, a harmadikba pedig a pengőket. Tényleg aranyéletem volt. Szinte a fürdőben laktam, élveztem az életet, nem hiányzott nekem semmi az égvilágon. A fürdőben ettem, aranymamánál, a büfésnél, tojásrántottát szalonnával, kolbásszal vagy éppen amit megkívántam. Néha elmentem tánciskolába vagy moziba, ennyi bőven elég volt a boldogságomhoz.
– A fürdő falai között aranyélete volt, ám ne feledjük, kint tombolt az erőszak, a második világháború Budapestet is utolérte. Mennyit érzett meg belőle?
– Gyerek voltam még, nem nagyon értettem, mi folyik a világban. Arra emlékszem, a német tisztek rendszeresen megfordultak a fürdőben. Nem szóltak senkihez, elkülönülve beszélgettek, még masszőrt sem kértek. A háborúból leginkább annyit éreztem, hogy az infláció miatt egyre kevesebbet ér a pénzem. Volt, hogy megkaptam a heti béremet, ami akkor öt tojást ért, ám mire a Dohány utcából a Keletihez, a Murányi utcába értem, anyám már csak egy tojást tudott belőle venni. Pedig fél óra sem volt a út…
– Meddig dolgozott a Hungáriában?
– Negyvenhétig, aztán menni kellett: elfogyott a termálvíz, legalábbis így emlékszem. Átkerültem a Szigetre, a Nemzeti Sportuszodába. Kabinos voltam, meg úszómester. Na, itt kerültem igazán kapcsolatba a sporttal.
– Kiket massszírozott ekkortájt?
– Úszókat, öttusázókat. Balczó Bandit vagy éppen Hegedűs Istvánt, biztosan tudja, az ő felsőteste volt a régi papír húszforintoson. Aztán civileket is masszíroztam, öt forintért alkalmanként. Egy óra alatt öt embert meg tudtam csinálni. Na, irigyek is lettek rám, így büntetésből két évre áthelyeztek a Császár uszodába. Húsz év lett a két esztendőből… Gyúrtam én mindenkit itt is. Úszókat, öttusázókat, műugrókat.

Puskás és az éhes öreg

– Ha jól tudom az ötvenes években alkalmanként az Aranycsapatnál is dolgozott, és a Puskás és Bozsik fémjelezte Kispest labdarúgócsapatánál is megfordult. Milyenek voltak közelről a kor agyonajnározott sportolói?
– Nagyon jó emberek voltak. Nem néztek le, pedig tényleg őket imádta az egész ország. Puskás Öcsivel különösen jó viszonyom volt, ment a zrika persze, de nem zavart, éreztem, hogy elfogadott. Ha bekente a masszőrtáska fülét, rá se hederítettem. Van egy kedves történetem róla, érdekli?
– Persze, hallgatom…
– Egyszer betértünk Öcsivel egy vendéglőbe. Öt perc után odalépett hozzá egy idős bácsi azzal, hogy kérjen pár forintot, mert éhes. Öcsi adott neki egy százast – nagy pénz volt –, majd azt mondta: menj, öreg, ebédelj meg rendesen. Tíz perc múlva visszajött a bácsi, és letett az asztalra kilencvenöt forintot. Öcsi megkérdezte: mit ettél, öreg? – Bablevest, két kenyeret, meg ittam egy fröccsöt. Erre Öcsi: azt mondtam, ebédelj meg rendesen, menj csak vissza, öreg. Aki tíz perc múlva megint megjelent, és letett kilencven forintot. – Mit ettél, öreg? – kérdezte Öcsi. – Még egy bablevest, két kenyeret és megint ittam egy fröccsöt – így az öreg. Öcsi erre már dühbe gurult: – Azt mondtam ebédelj az anyád istenit, nem azt, hogy bablevest egyél. Aztán rendelt neki pörköltet, meg minden finomságot. Hát, ilyen ember az Öcsi. A labdarúgókkal amúgy később is dolgoztam, majdnem ki is rúgtak egy esetben.
– Netán rosszul tette a dolgát?
– A munkámra sohasem volt panasz. Más történt. Hetvenháromban mentem az MTK-hoz. A focicsapathoz kerültem, csaknem tíz évig dolgoztam velük. Biztosan emlékszik arra, amikor a kilencek leálltak az edzéssel, sztrájkba kezdtek. Szóval, a kilencek leálltak, én viszont nem hagytam magukra a fiúkat. Rendszeresen összerántottam őket valamelyik fürdőbe és ott megkapták a szokásos masszírozást. Hogy miért tettem? Mert láttam, milyen focisták kerültek a helyükbe. Volt olyan, amelyik kis túlzással a kezére húzta a sportszárat. Aztán szóltak: ha továbbra is gyúrom a sztrájkolókat, akkor ki leszek rúgva. Azt válaszoltam: a szabadidőmben azt teszek, amit akarok, különben pedig idővel szent lesz a béke, és akkor legalább nem leeresztett játékosokat kap vissza a csapat. Így is történt, ötüket visszavették és végül bentmaradtunk az első osztályban.
– Csaknem tíz évet dolgozott az MTK-nál, a Bp. Spartacusnál pedig több mint huszat.
– Csodás időszak volt, januárig tartott. A Spartacusnál gyúrtam a labdarúgókat, a röplabdásokat, kosarasokat, dolgoztam a kézisekkel, súlyemelőkkel, birkózókkal. Növényi Norbit például én gyúrtam a moszkvai olimpia előtt. Nagyon rendes gyerek volt. Aztán megszűnt a focicsapat, viszont elkezdték építeni a Kőér utcai uszodát. Na, akkor találkoztam Kiss Lacival, aki most szövetségi kapitány. Szóval, megkérdezte: – Kicsi, ha felépül az uszoda, idejössz úszómesternek? Nem kellett kétszer mondani.
– Gondolom, az úszóknál a hosszú évek során egyszer sem kenték be a masszőrtáska fülét.
– Nem ám, teljesen más világ, mint a focistáké. Az úszók komoly emberek. A masszőrrel nem viccelődnek, hiszen a gyúrás után tíz perccel a medencében kell bizonyítaniuk. Aranyos gyerekek, tisztelettel beszélnek az emberrel.
– Hatvan évig dolgozott, rengeteg. Miért pont most fejezte be?
– Hetvennégy éves múltam, nem szégyellem, elfáradtam. Az egész életemet végigmasszíroztam, menőktől az egyszerű emberekig mindenkit gyúrtam. Sok volt, elég volt…
– Mi volt a titka?
– Azt kérdezi, hogy milyen a jó masszőr?

Rákosi testőrrel érkezett

– Ha megfogalmazná…
– Nincs semmi varázslat, egy a lényeg: jó legyen az ember keze és szeresse a szakmáját. A legfontosabb viszont: érezni kell az izmot.
– A hatvan év során járt masszőrnél?
– Viccel? Nem én, pedig biztosan nekem is jót tett volna. De tudja, hogy van, időm sem volt rá.
– Mostantól lehetne.
– Már minek? Ha bírom, még dolgoztam volna, de már nem megy. Tudja, így legalább többet lehetek a feleségemmel. Sokat nélkülözött miattam, idén lesz az ötvenedik házassági évfordulónk. Egyébként a fiamat szerettem volna rábeszélni a szakmára, de azt mondta, apu, ez kulimunka, nem nekem való. Ha nem, hát nem…. Kulimunka, de én attól még nagyon szeretem.
– Igaz, hogy az ötvenes években még Rákosi Mátyás, a kommunista rezsim feje is megfordult a kezei alatt?
– Jól tudja, a Nemzeti Sportuszodába járt. Mindig piros fürdőköpenyben érkezett, oldalán a testőrével. Engem választottak ki, nem mondom, kicsit féltem. A frászt, nagyon féltem!
– Mitől?
– Nehogy úgy masszírozzam, hogy valamivel megsértsem. Egyébként nem volt nehéz dolgom vele. Puha volt, mint a kövér emberek általában.
– Ô is adott borravalót?
– Mindig öt forintot tett le és mindig a piros köpenyéből húzta elő. Azt is tudtam, hogy a kabinosnak két forintot csúsztatott az asztalára. Egyszer mondtam is neki félig viccesen: Rákosi elvtárs, a múltkor azt mondta a rádióban, az öntudatos dolgozó nem fogad el borravalót.
– Gondolom, megfagyott a levegő…
– Egyáltalán nem. Rám nézett, majd felemelte a mutatóujját és azt válaszolta komoly arccal: ez nem borravaló, elvtárs, ez a szolgáltatásért jár. Hülye lettem volna vitatkozni vele…