Futballsztár tőzsdekalapáccsal

Amikor a német–amerikai világbajnoki negyeddöntő 39. percében Michael Ballack betalált Brad Friedel kapujába – mint utóbb kiderült –, véget ért egy álom. A nagy amerikai álom, amit ez alkalommal arról szőttek a nagy vízen túl, hogy az Egyesült Államok labdarúgó-válogatottja éremért csatázhat a sportág sorrendben tizenhetedik világgáláján. Meglehet, mindez mifelénk, ahol az amerikai futball, a soccer még mindig afféle skanzenlátványosságként hat, mosolyogtatóan hangzik, pedig odaát nagyon is komolyan gondolják, hogy nemzeti együttesük lassan a világelithez tartozhat. Mi több, délvidéki származású, az immár 34 esztendeje az USA-ba költözött, jelenleg Chicagóban élő marketing- és sportmenedzser, az ottani magyarok és németek alapította Schwaben nevű amatőr futballklub utánpótláscsapatainak technikai vezetője, Kőrösi László állítja: 2010-re a vb-döntő lehet az amerikaiak célja. S tudjuk, ha egyszer ők valamit nagyon akarnak…Hogy érthető legyen az önbizalomhiányosnak amúgy sem mondható amerikaiak futballoptimizmusa, érdemes visszalapozni néhány fejezetet az Amerikai Egyesült Államok labdarúgása históriáskönyvében. No, azért nem a kezdetekig, hiszen a futballtörténészek úgy tartják, az Újvilágban a brit hódítók már a XVII. században játszottak egy "futballstílusú” játékot. Az első írásos emlék a labdarúgás amerikai létezéséről 1827-ből maradt fenn, amikor is főiskolások és egyetemisták játszották a játékot. Jellegében, karakterében mindez gyaníthatóan közelebb állt az acélsisakos amerikai futballhoz, hiszen a Harvard első- és másodéveseinek a tanév első hétfőjén megvívott csatája a "véres hétfő” elnevezést kapta… Ami azonban a lényeg, és aminek máig tartó hatása van: az Egyesült Államokban a labdarúgás – ellentétben a sportág szülőhazájaként számon tartott Angliával, ahol az úgynevezett munkásrétegek sportja volt – az iskolák révén terjedt el, mi több, kezdetben a felső osztály játékaként tartották számon.Pelé tömegeket vonzottAz európai labdarúgás amerikai népszerűsödése ezzel együtt szorosan öszszefüggött a bevándorlással, hiszen az öreg földrészről érkezett emigránsok jelentősen gyarapították a futballrajongók ottani tábort. S ekként az sem véletlen, hogy a játék az ország északkeleti területeit hódította meg elsősorban, vagyis New Jerseyt, Philadelphiát, New Yorkot, aztán meg Chicagót, Clevelandet, St. Louist és Pittsburghöt. De az 1890-es évek végére Denver, Cincinnati, San Francisco és Los Angeles is feliratkozott az Egyesült Államok futballtérképére. Sőt 1894-ben az első próbálkozás is megtörtént egy profiliga létrehozására; érdekesség, hogy a kísérletezők baseballklub-tulajdonosok voltak. Az Amerikai Profifutball-liga bajnoksága az északkeleti városokból toborzott hat csapattal tűzijátékos, fanfáros felvezetés közepette indult útjára, hogy aztán méreteset bukjon, és az egyre szaporodó pénzügyi problémák okán látványosan össze is omoljon. Mindez azonban nem szegte kedvét a labdarúgásban üzletet szimatoló befektetőknek, s ahogy csődbe jutott az egyik vállalkozás, szinte rögvest beindult egy másik futballbajnokság.Csupán az 1980-as évek közepén fenyegetett az a veszély, hogy az 1905 óta tartó sorozat megszakad, és Amerika professzionális futball-liga nélkül marad. S mindez olyan előzmények után történt, hogy az 1966-os angliai világbajnokság meglepően pozitív amerikai fogadtatásán felbuzdulva, ami természetesen azt jelenti, hogy az esemény tengerentúli televíziós nézettsége váratlanul magas volt – először a sportág tengerentúli történetében –, végre sikerült életre hívni egy valóban az egész országot lefedő versenysorozatot (korábban ugyanis a legsikeresebb, legerősebb ligák is csak egy-egy régiót képviseltek, mégpedig alapvetően az északkeleti partvidéket), sőt világsztárokat is a tengerentúlra tudtak csábítani. A projekt értékéből mit sem von le, hogy e klasszisok pályafutásuk záró szakaszában jártak, és olykor már inkább csak levezettek. A vonzerejük ugyanis óriási volt, a Pelét is felvonultató Cosmos 1977-es playoffmeccsét a Ft. Lauderdale Strikers ellen például a New York-i Giants-stadionban 77 691 szurkoló látta. Többek között a külhoni sztárok felvonulásának köszönhetően a hetvenes években rakétagyorsasággal nőtt a futball népszerűsége a gyerekek körében: e játékot ugyanis mint "demokratikus sportot” menedzselték a népszerűsítői. A futball tudniillik nemcsak olcsó volt mondjuk a jégkoronghoz képest, de nem is követelt olyan rendkívüli testi adottságokat, mint például a kosárlabda vagy az acélsisakos foci, amiket igazán sikerrel csak az égimeszelők meg a behemótok űzhetnek.Mégis jött a mélypont, a sportág amerikai létét fenyegető válság, amikor az elemzők azzal riogatták az ottani polgárokat, hogy a nagypályás labdarúgás alapvetően idegen az amerikai szellemiségtől, lélektől, hiszen nem igazán akciódús, kevés benne a gól, a találat. Ha tehát már mindenáron lábbal kell rúgni a labdát, sugallták, bölcsebb annak lényegesen mozgalmasabb, fedett pályás változatát választani. Ám hiába volt az össztűz, a soccer amerikai hívei nem adták fel a küzdelmet; szívós munkába kezdtek, és elszántságuk jutalmaként olykor a szerencse is melléjük szegődött. Mert miközben életre keltek az egyre gyarapodó utánpótlást pátyolgató masszív szervezetek, mint például az Egyesült Államok Ifjúságifutball-szövetsége vagy az Amerikai Fiatalok Labdarúgó-szervezete, kirobbanó sikert aratott az 1984-es Los Angeles-i olimpia labdarúgótornája. Az amerikai futballvezetők úgy érezték, eljött a pillanat, amikor egy nagy világverseny – nevezetesen a vb – megrendezésével talpra lehet állítani a sportágat Amerikában. Nem kétséges: napjaink amerikai futballdiadalainak betontalapzatát már a nyolc esztendővel ezelőtti vb előkészületei során kiöntötték. A sikerkovácsok közül két nevet okvetlenül ki kell emelni, mégpedig az üzleti szálat kézben tartó Alan Rothenbergét és a szakmai vonalon jeleskedő Bora Milutinovicsét. A nyolcvanas évek vége amerikai futballjának átvilágítása a következő diagnózist hozta: a profiligában, az akkoriban éppen Észak-amerikai Labdarúgó Ligának nevezett bajnokságban kevés volt a hazai játékos, azok egy része is csak a kispadot koptatta, a kollégiumi csapatoknál pedig, ahonnan a válogatott tagjainak java kikerült, nem folyt olyan minőségű szakmai munka, hogy a nemzeti együttes versenyképes lehessen a világfesztiválokon. Az amerikai futballvezérkar alapvetően két célt tűzött ki maga elé: létrehozni egy valóban minőségi profibajnokságot, és kialakítani egy olyan válogatott keretet, amelynek tagjai lényegében klubcsapatként, azaz közösen és folyamatosan készülhetnek a tornákra. Az új bajnokság, az Amerikai Labdarúgóliga szervezésében jeleskedő két hajdani válogatott futballista, Chuck Blazer és Clive Toye azt az elvet vallotta, hogy kerülni kell a konfliktusokat a rivális vállalkozásokkal, például a Kaliforniában és a csendes-óceáni partvidéken működő Nyugati Futball-ligával, de még az egyébként roppant népszerű kispályás bajnoksággal is.Másként: összefogást hirdettek.Limitálták a játékosok bérétS hogy jól taktikáztak, igazolja az 1994-es világbajnokság üzleti sikere (a vb-meccsekre 3.6 millió drukker váltott jegyet, vagyis egy-egy találkozót átlagosan 67 ezren láttak, ami majdnem duplája volt az 1982-es nézettségnek), no meg a Milutinovics-gárda vb előtti menetelése és tisztes világbajnoki helytállása.A harc eldőlt, a labdarúgás a XXI. századra is amerikai sport maradhatott. S a fejlődés immár megállíthatatlan: 1996-ban elindult a máig működő országos profibajnokság, az MLS, kiépült a további versenyrendszer is, egészen a negyedosztályként emlegetett amatőrbajnokságig. Az MLS, ha léptékében még nem is, ám üzleti logikájában már tökéletesen illeszkedik a hagyományos, nagy amerikai profiligák üzleti logikájához: a klubtulajdonosok 75 millió dollárt szántak az első öt év működésének fedezésére, tíz nagy szponzorral írtak alá támogatási szerződést, és olyan televíziós társaságokkal sikerült megegyezniük a bajnokság meccseinek közvetítéséről, mint az ABC, az ESPN, az ESPN2 és az Univision. Öt főben limitálták a csapatonként foglalkoztatható külföldiek számát, a túlköltekezés megakadályozására bevezették a kosárlabdából jól ismert fizetésisapka-rendszert, vagyis limitálták a játékosok pénzét. A klubonként a labdarúgók fizetésére kiadható pénz évadonként 1.3 millió dollár, a minimálbér 24 ezer dollár, a plafon 285 ezer dollár, az átlag bruttó 60 ezer dollárt tehet zsebre, ami persze az elszabadult európai árakra tekintettel morzsának tekinthető csupán, de a financiális stabilitás megőrzése miatt a tulajdonosoknak muszáj ésszerű határok között tartaniuk a kiadásokat. A rendkívül sikeres nyitóév, 1996 után némi visszaesés ugyan mutatkozott, ám a bevezető korszak összességében eredményesen zárult, a liga működőképes maradt, sikerült megújítani a szponzori és a televíziós megállapodásokat is. De ami legalább ilyen fontos: az MLS-szel karöltve az amerikai szövetség életre hívta az úgynevezett US Pro 40 elnevezésű szakmai programját, aminek lényege, hogy összegyűjtik Floridában a legtehetségesebb utánpótlás-játékosokat, akik központi kiképzést kapnak. Az ott folyó szakmai munka minősítésére egyetlen tény csupán: az U17-es amerikai válogatott négy között volt a korosztályos világbajnokságon. Mellesleg a 2002-es világbajnoki keretben pedig már csak született amerikaiak kaptak helyet, ellentétben mondjuk a finalista német válogatottal, mely honosított játékosokat is felvonultatott.A 2002-es vb sikerét persze igyekszik maximálisan kihasználni az amerikai szövetség, próbálja tovább népszerűsíteni a labdarúgást, többek között olyan látványos PR-akciókkal, mint Landon Donovan felbukkanása a New York-i tőzsdén. A válogatott egyik sztárja a kamerák és a fényképezőgépek vakuinak kereszttüzében nyitotta meg a szokásos kalapácsütéssel egyik nap a kereskedést, de társai is rendszeres vendégei a különféle televíziós talk-show-műsoroknak. A japán–koreai torna ugyanis nemcsak szakmai megdicsőülést hozott az Egyesült Államoknak, de az amerikai televíziós társaságok sem panaszkodhattak a világbajnokság nézettségi mutatóira a jelentős időeltolódás ellenére sem. A már említett amerikai–német összecsapást például a hírek szerint 3.8 millióan látták élőben, ami mondjuk a baseballbajnoki döntőhöz viszonyítva nem nagy szám, de ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy futballbajnoki találkozót átlagban alig félmillióan kísérnek figyelemmel a karosszékben ülve, és az ESPN-nek még így is megéri, hogy szombatonként helyszíni közvetítést adjon az MLS-ből, akkor a 3.8 milliós nézettség csöppet sem lebecsülendő adat.Eladhatatlanok a magyarokKőrösi László úgy véli, Bruce Arena együttesének a nyolc közé jutás olyan vizsgabizonyítvány, amit felmutatva további szponzorokat lehet az Egyesült Államokban a labdarúgás mellé állítani, és így például kivédhető lesz, hogy a legjobbak Európába tegyék át székhelyüket. Ám a menedzser szerint, ha néhányan távoznak is, a jelenleg tízcsapatos MLS akkor is képes lesz megőrizni nívóját, ami szakmai erősségét illetően egyébként nagyjából a belga bajnoksággal említhető egy napon. Éppen ezért Kőrösi valószínűtlennek tartja, hogy jelenleg magyar labdarúgót a siker reményében lehetne kiközvetíteni az amerikai profikluboknak."Annak idején láttam volna fantáziát abban, hogy Törőcsik András, aztán meg Détári Lajos az Államokba kerüljön, de a maiak menedzselésére nem vállalkoznék – mondta Kőrösi László. – Annyival gyorsabb, keményebb a játék az MLS-ben, hogy ahhoz egy, a magyar bajnokságban edződött labdarúgó nemigen tudna alkalmazkodni. Amerikára mégis érdemes lenne odafigyelni otthon is. Jómagam három évvel ezelőtt készítettem egy tanulmányt az akkori sportminiszter, Deutsch Tamás számára, amiben azt vázoltam, miként lehetne az amerikai modell segítségével életre kelteni a magyar labdarúgást. Hogy otthon mi zajlik, mindenki tudja, nem az én tisztem minősíteni, ám akik elnéző mosollyal legyintenének, azt hallva, hogy kétezer-tízben az Egyesült Államok vb-finalista lehet, azoknak azt tanácsolom, ne hamarkodják el a véleménynyilvánítást…”