Egy nem, két igen – Malonyai Péter jegyzete

Nem lesz ott Szoboszlai Dominik a márciusi világbajnoki selejtező meccseken – hogy sajnálom, az a legkevesebb. Elvégre amilyen gyorsan jött, akkora sebességgel lett húzóember a válogatottban, arról nem beszélve, hogy a szabadrúgásainál mindig lehet számítani valami örömtelire. És akkor még ott van a Sallai Rolanddal alkotott duója is – jó látni őket együtt.

A bejelentés a szövetségi kapitánytól ered, s ha kérdezik, mi a legfeltűnőbb a világ egyik legbanálisabb esetében (egy játékos sérült, nem játszhat), a válasz egyszerű: az önbizalom.

Hogy Marco Rossi nem örül a fejleménynek, természetes, nem is mondja, inkább arról beszél, tart már ott a csapata, hogy mindenkit képes helyettesíteni. Nem pótolni, ami más és persze nem kívánt eset, hanem kitalálható olyan variáció, amelyből csak kevésbé hiányzik – például Szoboszlai.

Hiszek neki, s nem csupán a válogatott elmúlt őszi produkciója miatt. Azért is, mert szintén olvasom, hogy hol tart a két Szalai – Ádám és Attila. A mainzi center (Ádám) a közelmúlt kavalkádja után újra a csapat teljes jogú tagja. Hogy játszik, nálam persze hogy természetes, ám hogy játszhat, az különleges győzelem. Elvégre azért lett majdnem kegyvesztett, mert volt tartása, és kiállt a többiekért a vezetőség különféle ügyeskedései közepette.

A Fenerbahcéban vitézkedő másik Szalai, Attila pillanatok alatt alapembere lett a csapatának, játszhat a védelem közepén, bármelyik oldalán, nem lehet panasz a teljesítményére, mi több, a drukkerek is a keblükre ölelték, ami – lévén szó a futballszenvedély meglehetősen vehemens török válfajáról – képzelhető, mit jelent. Hogy sokat, bizonyítja az is, hogy a klublegenda Diego Luganóhoz hasonlítják, aki ötévi légióskodás után hagyta el a Fenert, ám ennek már tíz esztendeje – ezt csak az ottani futballemlékezet szenilitást nem ismerő módja miatt említem.

Hiszek tehát Rossi kapitánynak, nem utolsósorban azért, mert nem szereti a púdert, van téma, amit megtart magának, de mellé sohasem beszél. Most is elmondta, hogy a lengyelektől már-már lehetetlen megküzdeni Robert Lewandowskival, szinte tarthatatlan, de nem ígérget, nyugtatgat, miközben biztosan van ötlete.

Meglátjuk. Egyelőre ott tartunk, hogy Szoboszlai nem, a két Szalai igen, s lesz ott még kilenc nem akármilyen honfitársam is a pályán, akikben szintén bízhatunk.

Jó érzés, na!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!