A hálóba tartó labdát egy néző vágta ki

Akkor, 1943 júniusában természetesen még senki sem sejtette, hogy az Európában tomboló háború idejére még (vagy már csak?) hét válogatott meccs jut nekünk, a szófiait még egy északi túra (Finnország, Svédország) követi, továbbá négy hazai úgy, hogy akkorra már a lehetséges ellenfelek köre is értelemszerűen beszűkült.

A bolgárok mindenesetre köztük voltak.

„Kész a bolgárok ellen játszó válogatott csapat, Rudas a jobbhátvéd, Szűcs a középfedezet, Kovács II a jobbszélső”– adta hírül a Nemzeti Sport, és a címben szereplő nevek már az új hullámot sejtették. A ferencvárosi Rudas Ferenc ekkor játszotta súlyos sérüléséig, végül csak 23 fellépésig tartó csillogó karrierje első meccsét meggypirosban, a még mindig csak 21 éves szolnoki Szűcs Sándort mindenki a jövő nagy hátvédjének és/vagy fedezetének tartotta, és már hetedszer játszhatott a nemzeti tizenegyben (aztán már dózsásként 1951-ben tiltott határátlépésért máig felfoghatatlanul felakasztották...), a temesvári születésű, épp Nagyváradon, ugyebár a magyar NB I-ben futballozó Kovács II Jánosnak pedig végül ez lett az egyetlen válogatott meccse.

Azon a nyáron még csak öt év telt el az 1938-as világbajnoki döntő óta, ám az akkori hősök közül Vághy Kálmán Bulgáriába utazó csapatának már csak ketten voltak alappillérei. A páratlan újpesti Zsengellér Gyula (azért is lehetett „páratlan”, mert elválaszthatatlan válogatottbeli társa, Sárosi György ekkor már három éve nem volt válogatott, túl a harmincon az is csoda, hogy 1943 végén egyszer még vállalta a szereplést) és a legifjabb Sárosi, a Sárosi III néven a legjobbak között is pótolhatatlan ferencvárosi Béla. Ők ketten a világháború után, az ifjú Puskásékkal is játszottak még a válogatottban.

„Valószínű, hogy Szusza a jobbösszekötő, de szó lehet Csuberdáról is” – hagyott Vághy kapitány egyetlen kérdőjelet néhány nappal Szófia előtt. Az újpestiek mindössze 19 éves, ekkor egyszeres válogatott klasszisjelöltjét, a Megyeri úti stadion mai névadóját nem kell bemutatni, a végül a kezdőből kiszoruló salgótarjáni Csuberda Ferenc viszont hiába szerzett hosszú pályafutása alatt 140-nél is több gólt a helyi Bányászban, az A-válogatottban végül sosem mutatkozhatott be.

Elutazás előtt először is mindenki zöld egyenkabátot kapott („Bodolára például olyan hosszú kabát kerül első ízben, hogy csaknem a térdéig ér...          ”), majd a fiúk az Elektromos-telepről „átvonultak a szomszédos BTK-pálya Szahara-szerű sivatagjára”, és itt edzettek egy jót. A NAC-ot erősítő Tóth III Mátyás pikírten a hétvégi, Szolnok–Fradi bajnokira terelte a szót Sárosi III-mal beszélgetve, mondván:      „Még ki sem ejtettétek a szátokon azt, hogy »Szebb jövőt!«, és máris intett a játékvezető, hogy újra kezdeni!”És tényleg, a szolnoki Korom beadását a szél már a 25. másodpercben befújta Csikós kapujába, és végül 3:0-ra nyertek a Tisza-partiak.

De nyerünk-e Szófiában?

Elutazás előtt belefért még egy edzés, erről Tóth III másfél órát késett (a nagyváradi különítmény moráljával amúgy sem volt elégedett Vághy Kálmán), ami miatt a kapitány majdnem itthon hagyta. Végül azonban minden rendeződött, leszámítva, hogy a Keletiből induló vonat két órával később futott be a bolgár fővárosba, ráadásul „a nagy eső miatt Belgrádban nem tudtak edzést tartani, csak a pályaudvaron mozogtak egy kicsit...”

A bolgárok azzal fogadták Vághyékat, hogy náluk már negyven napja esik, és a pálya talaját illetően készüljenek fel a legrosszabbra. A Junak Stadion adott otthont a meccsnek, akkortájt ez volt ellenfelünk nemzeti arénája, amelyben akár 35 ezren is elfértek, ám a vb-ezüstérmes magyarok ellen ennyien azért nem jöttek össze. (Az 1943. augusztus végi haláláig regnáló III. Borisz cár ott hódolt kedvenc időtöltésének, az óriási, élő szereplős sakkpartiknak...) A pálya hagyott maga után kívánnivalót, a vonalakat homokkal hintették fel, a kapufákat fehérre meszelték, de az egyik léc két darabból lett összetákolva, „bizony, ha ez egy erős labdát kap, könnyen kettétörhet...”

„Nagy harc előtt álltok. Idegen pályán, idegen környezetben kell ismét diadalra vinnetek a magyar lobogót. Harcoló nemzet vagyunk, s a nemzetnek minden katonájára szüksége van. Ők a harcmezőkön, Ti a sportmezőn küzdötök az örök magyar igazságért, a magyar dicsőségért. Törhetetlen harcot, lovagias magatartást kérek és várok Tőletek”      – írta a fiúknak táviratában a „halaszthatatlan országos ügyek” miatt itthon maradó Juhász István MLSZ-elnök.

A bolgárok a kezdés előtt meghökkentek, mert mindkét csapat fehérben akart játszani, végül kerítettek a mieinknek pirosat, azt pedig nyilván nem kiáltották a kezdéskor, hogy „Szebb jövőt!”, de már az első negyedóra vége előtt háromgólos hátrányban voltak. Zsengellérnek ugyanis (akinek cipője Szuszáéval és Tóth III-éval egyetemben otthon maradt, és csak repülővel, Isztambul érintésével érkezett meg Szófiába...) sikerült 14 perc alatt az addigi öt százszázalékos helyzetéből hármat gólra váltania.

Aztán... „A 18. percben a mérkőzés legérdekesebb jelenete történik. Tóth Matyi viszi a labdát, mindenkit kicselez, még a kifutó kapust is, majd az üres kapura küldi a labdát. Holtbiztos gól lenne, de egy formaruhás fiatalember hirtelen odafut és kivágja a labdát. Óriási derültség! A játékvezető hosszas fontolgatás után arról a helyről rúgat szabadrúgást javunkra, ahol a fiatalember a labdába rúgott...”

„Ez a néző abban a pillanatban nem is tudta, hogy mitől mentette meg a bolgár csapatot. Nem egy egyszerű góltól, hanem szerintem egy katasztrofális vereségtől is. Nem vitás ugyanis az, hogy ha a magyar csapat a 18. percben eléri a negyedik gólt (ekkor volt ez a derültséget keltő rendkívüli eset), akkor a bolgár csapat összeroppant volna. A negyedik gól elmaradása azonban lelket öntött a bolgárokba, akik lassan mindjobban magukra találtak s az I. félidő utolsó perceitől kezdve a mérkőzés végéig veszélyes ellenfeleknek bizonyultak”      – írta meccs utáni elemzésében a Nemzeti Sportot tudósító Mattanovich Béla.

Persze az érdemi kérdésekre így is hamar választ kaptunk, bár a bolgárok kettőt még lőttek, közben Szusza kapuba tartó lövésébe „a megifjodott és nagy küzdőkedvvel játszó”      Zsengellér úgy tette bele a fejét, hogy bent volt a negyedik magyar találat is – az újpesti klasszis ezen a délutánon alig hibázott. Így aztán megszerezte válogatott pályafutása első „mesternégyesét” is, ha már korábban ötöt és hármat is sikerült lőnie a sok dupla és szimpla mellett. A csatár ekkor állt 27 mérkőzésen 27 gólnál.

„A magyar csapat kissé idegesen kezdett a nehéz talajon, de amikor rájött, hogy jobb technikájával élni tud ezen is, attól kezdve nyugodtan, higgadtan, pompás összjátékkal, cselekkel, ötletes húzásokkal kezdte maga alá gyűrni ellenfelét. A magyar játékosok sokszor valósággal cicáztak ellenfeleikkel. A magyar csapat általában a várt jó játékkal rukkolt elő, körülbelül azzal, amellyel Genfben is diadalmaskodott”– írta értékelésében a Nemzeti Sport.

Amely nem a négygólos Zsengellért, hanem az ifjú szolnoki Szűcsöt emelte ki a meccs legjobbjának. Főleg mert Zsengellérrel kapcsolatban nem ártott tudnia az olvasónak: „Az ő teljesítményének értékét kissé csökkenti az, hogy vele szemben Radeff (sic!), a bolgárok egyik leggyengébb játékosa játszott...”