A tehetség hátán – Malonyai Péter jegyzete

Az apróságok fontosak, sőt, jellemzők mindig és mindenhol. Lényegi megfogalmazásban: cseppben a tenger. Ezért figyelem élénken mindazt, ami egy-egy meccs előtt és után történik – a játékosok között.

A kezdés előtti pillanatok, a kivonulásra gyülekezés percei különösen érdekesek, ilyenkor azt lesem, ki kinek köszön, kivel pacsizik. Nos, péntek este Lipcsében azt láttam, hogy valamennyi német futballista átöleli a kapitányként a mi sorunk élén álló Szalai Ádámot, súg neki néhány szót, nem nehéz kitalálni, ők is tudják, hogy küszöbön áll a búcsúja a válogatottól. De nem voltak közömbösek a kapitány mögött topogó Gulácsi Péter iránt sem, egy-egy mosoly neki is jutott.

Felteszem, a képernyőn éppen fel nem lelhető Schäfer Andrásnak is, a német futballisták gesztusa ugyanis arról árulkodik, hogy a Bundesligában játszó honfitársaim bevett munkavállalói az elitbajnokság szakmai közösségének – ez, kérem, nem akármi. És persze az üdvözlés a magyar futballnak is szólt, ne feledjük, már a meccs előtt is mi vezettünk közös Nemzetek Ligája-csoportunkban.

Most, a meccs után még inkább, mondja is mindenki, hogy ez bizony – csoda. Szerintem egyáltalán nem az. Esetemben két oknál fogva sem. Egyrészt nem hiszek a csodákban, nálam nincsenek, ami persze nem zárja ki a váratlan események, a meglepetések létét az életünkben. Másrészt pedig a csoda kitétellel lebecsüljük a magyar futballválogatott produkcióját, amire aztán végképp nem szolgálnak rá. Sőt. Igen, lebecsüljük, mert nem a semmiből jött a mostani sorozat, kit tudja, hány- és miféle szakmai, emberi döntés húzódik a háttérben, s mióta.

Váratlannak minősíthető, ami történt, történik, legalábbis a kívülállónak, mert meg- győződésem, hogy a válogatottban és körülötte szorgoskodók pontosan tudják, mit és miért csinálnak.

Ha már itt tartunk, Szalai Ádám gólja sem volt csoda. Tessék megnézni, akár ezredszer is, s a fizika törvényeire (játékos és labda kapcsolatában alap) figyelni. Hogy ér hozzá a labdához Szoboszlai Dominik, milyen ívben száll, hogy találja el a kapitány, s hogyan hull a hálóba. Azt mondják, szerencse? A fizika jelenlétében ilyen nincs, azt elfogadom, hogy sokan milliószor próbáltak már hasonlót, s keveseknek sikerült – Szalai Ádámnak viszont igen. Mert Szoboszlaival párban nem legyőzni akarta a legyőzhetetlent (ismétlem: fizika), hanem meglovagolni.

A tehetség hátán – talán itt belefér a képzavar.

És ha már legyőzhetetlen: soros ellenfelünk, az olasz válogatott sem az.

Nemdebár?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!