Történelmet írni – Deák Zsigmond jegyzete

A magyar labdarúgás minden egyes rész- vagy egész sikere után – lehetne több is, nem vitatom – érdeklődéssel figyelem a reakciókat a különböző sajtótermékekben és a közösségi médiában, mert tanulságosak. Amennyire tapasztalom, a túlértékelés, az ajnározás dívik a legkevésbé, a reális ítélet előtt magamban megemelem a kalapom, a kifejezett ellendrukkerségen, a győzelmek relativizálásán meg csak mosolygok.

Aki a Ferencváros BL-főtáblára jutása kapcsán a focisták bőrszínét emlegetve az alantas politikai hangulatkeltésre apellál, akinek a kulcsfontosságú szófiai Eb-pótselejtező megnyerése után kizárólag az az érdekes, hogy a keretből kimaradó Dzsudzsák kivel és hol nézte a meccset, akinek a szerbek belgrádi felülmúlásáról az jut az eszébe, hogy a fanatikus helyi nézők előtt bizonyára másképp történt volna, annak valami mentális baja van, de legalábbis fordítva ül a lovon. Persze bármit lehet csak a rossz oldaláról nézni, mindenben a negatívumot keresni – no de minek?

Külön örültem Marco Rossi szövetségi kapitány vagy épp „állandó” legjobbunk, Gulácsi Péter a győzelmek ellenére is önkritikus, korrekt nyilatkozatainak, nem hinném, hogy ez az attitűdjük változna az újabb, szerdai oroszországi Nemzetek Ligája-mérkőzés előtt. A papírforma szerint a bolgárokat meg kellett vernünk, de Rossiék nem tagadták a hibákat és a szerencse szerepét, a szerbek – és korábban a törökök – elleni teljesítmény viszont magasabb szintű volt egy-egy nálunk erősebb riválissal szemben.

Tudjuk, a jobb csapattól kikapni sem szégyen, legyőzni meg különösen nem az, ám a jelek szerint a jobb csapat mi voltunk. Hangsúlyozom, a csapat, mert ha külön-külön, posztonként végezzük el az összehasonlítást, esetleg a klubokat, a piaci értékeket vetjük egybe, akkor a vesztesek állnak előrébb. Mégis miénk lett a három pont.

Historikus metaforával élve a törökverés megtörtént, Nándorfehérvárt – a mai Belgrádot – bevettük, most Moszkva a soros. Ilyesmire azonban még nem volt példa a magyar történelemben, s a futballban sem sok: összesen háromszor (1912-ben kétszer, s 1956-ban) nyertünk az orosz fővárosban. Ha kikapunk, papírforma (szeptemberben itthon is 3–2 volt az eredmény oda), válogatottunk tartásának, elhivatottságának és a reális értékelésnek viszont mindenképpen meg kell maradnia. Főképp annak érdekében, hogy november 12-én sokkal nagyobb tétért, a hazai Eb-szereplésért esélyünk legyen a papíron szintén erősebb Izland legyőzésére.